Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1912-1916 önmagunkra, és már nincs rossz a világon. De mi ezt is csak úgy tudjuk elképzelni: „a tévedés kiküszöbölése”, és a tévedés máris testet ölt és azonosul a gonosszal. Nekem vigaszosabb, hogy minden küzdelmünk, ez a rengeteg gigászi fájdalom nem csak egy tévedésre pazarlódjék. Ha már elvérzünk, legyen legyőzött ellenség és ne csak testtelen fantom. De ez talán kegyetlenség. Ha lelki életünknek, embervoltunknak a priori formái vannak, mért kell öntudatosan akarva „átemberesítenünk” a művészetben? Nem elég-e, ha „nézünk”, és önmagunk tükrén át szűrjük a világot? Az egyéni impresszionista művészet így cselekszik. De ha mélyebben önmagunkba szállunk, látjuk, hogy akarni is kell, mert egyéniségünk nem ideálisan kerek, de laza, és ha elhagyjuk magunkat, belénk hatol a külvilág, és megmásítja a „tükröt”. A tudatos áténesítés, a szigorú önmagunkra eszmélés a tulajdonképpeni stilizálás. Jó erősen művészi korokban nem kellett talán annyira öntudatosan akarni, mert a társadalom és a vallás szépen, erősen tartották emberi formák közt az embert. Az egyén be volt rámázva emberi alkotásokba, és öntudatlanul stilizált. Ezek voltak a nagy stílusok, jobban érvényesültek a mindenkiben közös emberi alapformák, egyénibb volt a művész, és mégis egyöntetűbb a művészet ezen a közös alapon. Öröklés — alvó tehetségek lappanganak generációkon át. Az ember gyakran azt örökli, ami őseiben pihent. Én gyermekkorban, számos barátom - most Őszi - egész hasonló mítosszal próbáljuk magyarázni a világot. Fejlődő Isten, fejlődő lélek és szellemvilág, demiurgosz alkotta ezt a földet. Lélekvándorlás. Töretlen fokozat az anyag leikétől a szellemeken át Istenig. Sokszor meglepett a képek minutiosus azonossága, az én és a külvilág kiélezett érzete. Nagy egyesülési vágy, alkotási kötelesség, rendeltetés érzete. Mindezt „kidolgozva” leltem a teozófiában. Az, hogy a legbensőbb gondolat és érzelemvilágát oly különböző „lelki helyekről” ered[eztet]ő emberek nagy száma ugyanazzal a mítosz-hasonlattal fejezi ki, sokat jelent: egy szükségszerű, egyetemes vallásos világnézet kifejlődését. Mennyire a levegőben lebeghet, ha még tanulatlan és nem vallásosan nevelt gyermek is meglátja, és éppen úgy látja meg ezt az új vallást, mint metafizikusok, teozófusok, sőt történelmi materializmuson növekedett emberek. Száz modern mese hasonló, és meglepően a legrégibb mesékkel összeeső világban játszik. Hogy egy világnézet éppen egy mindenütt egyformán testet öltő mítoszban jut kifejezésre, az bizonyítja a test és a lélek (forma-test és lélek-tartalom) mély összefüggését. Bizony nem véletlen a test, de szimbólum. És mivel a test realitás, hajlandó vagyok a világnézet testének, a mítosznak is realitást tulajdonítani. Több mint a puszta szavakban kifejtett világnézet, mert sok minden valósulhat meg (természeti v. művészi formában), ami ki nem fejezhető tisztán értelmileg. (...) Ajó Isten segedelmével. A formátlan művészet problémája. A formátlan szerelmes művészet folytatja az anyagot, szül. Tovább gazdagítja, de nem váltja meg a világot. A mese az emberig (lelkessé teszi, emberi értékek szerint) rendezi a világot, ezen túl Isten felé a vallás viszi. A mese ezért egyszersmind kezdetleges vallás, de ha megállítja a lelkeket (mint talán Lukács mondja), vallástalan, mert beéri önmagával. Nem utal felfelé nyugtalansággal, megállít. A dolgok a mese síkján készek. A ■m 110
