Varga Katalin (szerk.): „…az égre írj, ha minden összetört!” Radnóti Miklós és kortársai (Budapest, 2009)
Radnóti Miklós és kortársai - Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, Újhold
Mese a szonrorufüzfárói Él Tápé felé a Tiszaparton egy .jmorúfüzfa. Ha nagyon csillagos az ég jel és világítanak is a csillagok, akkor tér a hold, fölül a fűzfa tetejére, ki- vtíjtja a nyelvét és hintázva pihen. És retve kéri ilvenkor a fűzfát: Meséld el nékem öreg, hogy írt vagy haragos és mért vagy szomorú ! A fűzfa már sokszor elmesélte •any holdnak, hogy mért szomorú, ;ert sokszor csillagos nagyon az ég és okszor ér rá hintázni a hold. De a mese ^gén mindig kinevette a fűzfát, megnyo- ította az ágait és otthagyta. Haragu- is,rá nagyon a fűzfa. Az utolsó években m^r nem isme- lem haragosan a vízbe nézett és lyelvelt:- Nem mesélek semmit! Ha nem -gy le rólam, ledoblak a vízbe ! Az arany hold nevetett és mégjob- megülte a füzet. A fűzfa összeszedte inden erejét, hogy csak ifgy ropogott, a hold erősebb volt mindig. Nem tt be a vízbe De évről-évre jobban kell megülnie ít, mert az folyton mérgesebb és >b lesz. Tavaly, egy éjjel, mikor nagyon vi- i>ttak a csillagok, már kapaszkodnia llett, hogy le ne essék. De egyszer le fogja dobni majd és rany hold a vízbe /Şsgresţile fna(<í- N^kem elmesélte, egyszer a tápai , hogy mért szomorú ő s a többi cák és én nem nevettem ki, mint a hold. Elmondom, jó? Régen történt nagyon, hogy egy fűzfa volt még csak egész Magyarországon. És ez a fűzfa nem volt még olyan, mint a mai fűzfák. Nem borultak • le úgy az ágai, szép egyenes fa volt és az égre nézett, nem a földre. A Duna partján élt, de mondom, sose nézett a vízbe. És ez a fűzfa beleszeretett egy cseresznyefalányba, akinek szép derekát fehérre meszelték, nehogy megmásszák a férgek és egy gazda kertjében élt, aki nagyon szerette az arany' holdat. Büszke volt a cseresznyefalány a derekára és arra, hogy kerités mögött élt s a gazda szedte le rossz^ leveleit. És arra, hogy minden évben uj, fehér szoknyát kapott a derekára. Rá sem hederített a fűzre, aki szerelmes csókjait küldte néki a széllel. Pedig nagyon szerelmes volt a fűzfa és nyugta sem volt már sem éjjel, sem nappal a szerelemtől. Folyton mozgatta az ágait és nem bírt megmaradni a helyén. Egyszer egy éjjel kilépett gyökereivel a földből és elindult a cseresznyefalányhoz. Kicsit poros lett, ahogy gyalogolt az országúton, de azért fölszegett fejjel állított be a gazda kertjébe. A cseresznyefalány aludt. Fölébresztette. — Hogy tudtál ide bejönni? — súgott rá haraggal a cseresznyefalány. — A kertajtón, arra való az ajtó — felelte a fűzfa és szerelmesen beleengedte gyökereit a földbe. — Arra való az ajtó, de nem neked, hanem a gazdának! Mars! — húzta ki 53
