Varga Katalin (szerk.): „…az égre írj, ha minden összetört!” Radnóti Miklós és kortársai (Budapest, 2009)
Radnóti Miklós és kortársai - A gyerekkor, iskolák
Haladás Címlapját Dóczi György tervezte, főszerkesztője Wagner György, felelős szerkesztője Reinhold Alfréd volt. A lap 1926 szeptemberétől 1927 márciusáig tizenkét számot ért meg. Reinhold Alfréd 1926 őszén alapította a lapot a Balassa Bálint Irodalmi Kör hivatalos orgánumaként. A sokszorosított kritikai és szépirodalmi szemlének ő lett a felelős szerkesztője. Szerkesztői, munkatársai diákok voltak, a szerzők java része is a Lipótváros és környékének középiskolai tanulói közül került ki. Radnótitól először 1926. december 1-jén jelent meg vers, és ettől kezdve - a márciusi utolsó számig - minden alkalommal jött tőle írás: vers, elbeszélés, kritika. Figyelemre méltó, hogy Radnótit már a decemberi tisztújító közgyűlésen alelnöknek jelölték az irodalmi körben. A szerkesztőségben illetve az irodalmi kör rendezvényein ismerte meg későbbi barátait: a főszerkesztő Wagner Györgyöt, a grafikus Dóczi Györgyöt és Vajda Jánost. „A Margitsziget egyébként is gyűlhelye volt a fiatalságnak [...] De most kiderült, hogy a fedett sétánynak van egy szellemi különítménye is, középpontjában Korngold Ernő [Reinhold Afréd] a próféta. Ezt a próféta szót nemcsak gúnyosan emlegetem: sokan tartották annak, sőt maga is igyekezett ezt a jelleget hangsúlyozni, azzal is, amit mondott, azzal is, ahogy mondta, s még a külsejével is. Komolyabb volt mindnyájunknál, pedig csak egy évvel volt nálam idősebb. Szerényen, papos komolysággal öltözködött, még ha nyáron apacsinget hordott ő is. A haja sem bohémosan volt hosszú, mint e szellemi elit sok tagjának, hanem paposán, prófétásan. A köréje gyűlt lányok közül sokan azt mondták róla, hogy szép: aminthogy csakugyan, megnyúlt arcának télen egészségtelenül sápadt, nyáron vadul, rend- szertelen piros és barna foltokban napégette bőrén megjelenő átszellemült kifejezését, a készenlétben álló áhítatot szépségnek is lehetett értelmezni. Erre a mindig felhasználható áhítatra szüksége is volt, mert rendszerint magasabbrendű dolgokról beszélt. Ő aztán nem öncélú gyönyörűségnek és gyönyörködtetésnek tekintette a művészetet, hanem az egyéni és közösségi tökéletesedés eszközének, és ez a tökéletesedés mindig a jövendőre irányult." (Vas 2000. 172.) „Singer [Wagner] Gyurinak hívták, egy fogorvos fia volt, egy évvel idősebb nálam, s költő létére eléggé »nett« fiú, ahogy akkor mondták. Amikor félénken megemlítettem, hogy én is írok verseket, barátságos leereszkedéssel meghívott, jöjjek el hozzá - a Bálvány utcában laktak -, megmutatja verseit, s ő is megnézi az enyéimet. El is mentem persze, és irigységgel állapítottam meg, hogy Singer sokkal előbbre van, mint én. [...] Nemcsak a költészet mesterségében ismerte ki magát nálam jobban, de általában a modern költők között is. Adyn kívül Rilke bűvöletében volt, de Verlaine-t, Samaint is gyakran emlegette. Tudatosan kulturált életet élt. Állandóan látogatta a tárlatokat, s habár a Műcsarnok festőiről nem volt olyan sommás véleménye, mint nekem, de Rippl-Rónait, Vaszaryt, akiről én is hallottam, többre tartotta náluk. Színházba is járt, s arról is tájékozott fölénnyel beszélt. Singer mindent olyan szakértői beavatottsággal tudott megfogalmazni." (Vas 2000.170-171.) 14
