Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Keserű Katalin: A kanonizációról és az 1960-70-es évekről, melyeket fél évszázad után sem felejt el az, aki átélte
KESERŰ KATALIN: A KANONIZÁCIÓRÓL ÉS AZ 1960-70-ES ÉVEKRŐL, MELYEKET FÉL ÉVSZÁZAD UTÁN SEM FELEJT EL AZ, AKI ÁTÉLTE zárják ki egymást, és folyton bővülhetnek, anélkül, hogy egészében lerombolni kellene az addigit. Németh Lajosnak a kanonizációval mint tudományos témával önállóan foglalkozó ifjabb kortársa, Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész az első, vonatkozó tanulmányában, 1990-ben ugyancsak szükségesnek vélte kitérni a közösség kérdésére. A kulturális konfliktusok (például az egységesség és sokszerűség között), melyek Németh-et megrázták, Szegedy-Maszák szemében a kánon vitalitását biztosítják, s például a feminizmusban olyan mozgalmat látott, amely egyúttal a kánonból kizárt társadalmi osztályok, rasz- szok, nemzeti kisebbségek felé képes fordítani a figyelmet. így - talán Kuhn nyomán is - a periféria folytonos „kanonizálódásához", közös tradícióvá válásához szükségesnek látta magának a kánonnak a létét. A „manipulált" kánon legitimációjának megkérdőjelezését azonban szükségesnek mondta, nélkülözhetetlennek tartva a más helyi kánonokkal való összevetését. Ez különös felelősséget ró a hivatásosakat tekintve is megosztott társadalmakban a magas kultúra kanonizálásában részt vevő szakemberekre. A manipulált kánon ugyanis - legyen akár előírás, akár „utólagos igazság"- nem a valóság, azaz a kor és a művészet feltárásának, hanem meghamisításának igényével készül, hiteltelenítve a kor és a művészet saját igazságát. Szó, kép, zene című könyvében (2007) Szegedy-Maszák A művészetek összehasonlító vizsgálatával is a kanonizációról írt. Az értelmezésről, hagyományról és újításról, nemzeti és egyetemes kultúráról. Szempontja és tanulsága: az értékek állandóságának és változékonyságának tudomásul vétele, a nemzeti és a „világkultúra" egyidejűsége. Ahhoz, hogy vissza tudjunk térni ezekhez az elvárásokhoz, újabb problémakörökkel is meg kell végre birkóznunk: a „nemzeti" kánon alapja ugyanis nem azonos a magyarországi művészettel, és ez nem csak a szomszédos országok magyar művészetét és valóságát érinti a korszakban, de az innen és onnan távolabbra emigrált magyar művészek munkásságát is.62 És egyúttal felmerül a kérdés: nem érdemes-e a nemzeti és nemzetközi kánonokat az elhagyott vagy az otthont adó országok szakembereivel együttműködve alakítani? 62 Példa az „onnanra": Péterfy László 1966-ban Romániából Magyarországra, barátja, Victor Roman 1968-ban ugyan onnan Franciaországba „költözött". 55
