Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji László Koppány: Alá(t)rendelődés
A REMÉNY ÉVEI lítás számára olyan - az „indiai mentalitás"4 számára is közelálló, értelmezhető - csúcsteljesítményeket tartalmazott, amelyek révén a magyar képzőművészetről alkotott képét át kellett értékelnie. Egyértelművé vált számára, hogy a kiállítás rendezőinek koncepciójában, a válogatás szempontjaiban rejlik az eltérés oka. Az évekkel korábbi kiállítás célja az volt, hogy bemutassa: a magyar képzőművészet hogyan illeszthető be a jól ismert izmusokba, irányzatokba és globálisnak feltételezett trendekbe, míg az új kiállítás koncepciója az egyéni kreativitásra, innovációkra épített (például a fényművészetre, organikus művészetre, a tudomány és művészet kapcsolatára), továbbá az „itt és most" helyzetre adott válaszokra helyezte a hangsúlyt. Az indiai tudós számára felvillantak a magyar „párhuzamos valóságok": más-más értékrendek és narratívák ellentmondásos világokat hoznak létre (kisebb-nagyobb átfedésben lévőket és roppant eltérőket egyaránt), amelyek mindennapjainktól az ünnepeinkig körülvesznek minket. E két példa felidézheti bennünk, hogy az ún. modernista szemlélet a társadalmi, kulturális valóságot a fejlődések és megtorpanások, akár visszafejlődések sorozatában, de végső soron egyfajta eszkatológikus irányt feltételezve látja, míg a posztmodern (vagy poszt-posztmodern) szemlélet5 ezekből az általános fejlődés-narratívákból kiábrándult, és azt hangsúlyozza, hogy nincsen a világ kihívásaira egyedül üdvözítő válasz, a folyamatosan változó társadalmi és kulturális valóság nem egy irányban változik. A perspektívák és lehetséges válaszok diverzitásának - és kölcsönhatásainak - fontosságára már Claude Lévi Strauss francia antropológus felhívta a figyelmet 1952-ben.6 Ő a párhuzamos kulturális innovációk, alternatív válaszok és kölcsönhatások jelentőségét, továbbá a népek sajátos kultúráinak sokféleségét emelte ki, mint a történelem (pozitív) mozgató-erejét. Elképzelése az akkori fejlődéselméletek (az amerikai típusú kapitalizmus „szabad világ koncepciója" és a kommunizmus „osztály-specifikus üdvtörténete") szempontjából talán nagyon „korszerűtlennek" tűnhetett, mégis a világ egyik legnagyobb hatású antropológiai munkájává vált. Vak az, aki nem érzi, tudja, hogy az egyének és a társadalmi csoportok életében is lehet fejlődésről (vagy visszafejlődésről, akár szétesésről) beszélni. Sokan törekednek arra, hogy magukat, a közösségeiket fejlesszék; enélkül a jobbító szándék nélkül az emberiség bizonyára nem lenne az, ami. Nagyon eltérő, hogy ki és miképpen törekszik saját maga, társadalmi csoportja, vagy akár népe javára lenni, fejlődését segíteni. Az utilitariz- mus egyfajta feltételezett „hasznosság" mentén, a közgazdaságtan a pénzügyi egyensúly és mérlegelv mentén, a teológiák általában a szakrális eredetű, morális jó irányában képzelik el e fejlődést. (Egyre nagyobb azok száma, akik elsősorban saját, egyéni életükben 4 Távol áll tőlem, hogy az indiai mentalitást homogénnek és változatlannak feltételezzem, ez a közelség-érzet, mint reakció a kiállítás fogadtatásában fogalmazódott meg. (Pl. Madhukar, 2013.) 5 Ne felejtsük el ide sorolni sok más, „nem modernista" világképeket is (nem mindet), hiszen a posztmodem nem sajátíthatja ki a fejlődés-szkeptikus vagy a fejlődést a helyi kontextus perspektívájából látó elképzelések sokaságát. 6 Az esszé az UNESCO-ban tartott 1952-es beszédének bővebb, írásbeli változata. Azért is megrökönyödést váltott ki, mert a gyarmatbirodalmak felbomlásakor az UNESCO-ba történő meghívásakor sokan azt feltételezték, hogy az akkor már világhírű tudós a gyarmatbirodalmak bűneit fogja sorolni, és a „felszabaduló" kis népek mellett foglal állást. Ő azonban sem egyik, sem másik oldalra nem állt, hanem a sokféleség fontosságát hangsúlyozta, és azt, hogy a kölcsönhatások, a változó világ kihívásaira adott eltérő válaszok (innovációk és átvételek) alapozzák meg a kultúrák alkal22 mazkodóképességét, és nincs egyetemes mérték, ami alapján rangsorolhatnánk őket. (Lévi-Strauss, 2001.)
