Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
nánay istván Egyetemi színpadoktól a táncszínházakig A színház közösségi művészet, ebből is ered, hogy itt a folyamatok sokkal lassabbak, mint más, elsődlegesen individuális művészetek esetében. Ami a képzőművészet körében egy viszonylag jól behatárolható korszak (hatvanas-hetvenes évek), az a színházban hosszan elnyúló időintervallum. Konkrétan: az a folyamat, amelynek során kialakul a kanonizált színház mellett és azzal szemben a második nyilvánosság körében értelmezhető színházi forma, 1956-57-től kezdődik és csaknem az ezredfordulóig tart. A kiinduló állapot: a színházak államosításától, azaz 1949-től kezdve lényegében a rendszerváltásig bezárólag csak kétféle színháztípusról beszélhetünk, a kőszínházi struktúrában működő, állami fenntartású, irányítású és ellenőrzésű, hivatásos társulattal rendelkező repertoár színházról és az öntevékeny színjátszó mozgalomról. Ez a struktúra a hatvanas évek elején kezdett egy picit repedezni, azaz létrejött néhány olyan, elsősorban egyetemi együttes, amely státusát tekintve amatőr volt, de működési mechanizmusa és teljesítménye professzionálisnak tekinthető. Amatőr színházak Ilyen volt mindenekelőtt a budapesti Egyetemi Színpad keretében az Universitas Együttes, illetve a Szegedi Egyetemi Színpad. Az előbbinek Ruszt József, az utóbbinak Paál István adta meg az arculatát. Ezek az együttesek többé-kevésbe állandó társulattal, állandó játszóhelyen színház szerűen és repertoár-rendszerben játszottak, fenntartásukról az egyetem (az ELTE, illetve a JATE) gondoskodott, a színészek azonban amatőrök voltak, azaz tanulás vagy munka mellett játszottak. Hozzájuk hasonló karakterű együttesek jöttek létre néhány nagyvárosban, így például Miskolcon a Lengyel Pál vezette Manézs Színpad, Zalaegerszegen a Reflex Színpad Merő Béla irányításával vagy Tatabányán a Bányász Színpad és Pécsett az Amatőr Színpad, amelyek élén Éless Béla, illetve Bagossy László állt. Ezt a típusú színházat az akkori szóhasználattal amatőr színháznak nevezte a szakirodalom (a továbbiakban én is így hivatkozom rájuk). Ezek az együttesek nem csupán azzal tűntek ki, hogy megtestesítették az Európában már sok helyen létező és a színházi stílus megújításában, s ezzel együtt új vagy szokatlan tartalmak közvetítésében fontos szerepet betöltő harmadiknak, függetlennek vagy alternatívnak nevezett formációkat. Lényegesebbnek tekinthető az, hogy színpadra állították azokat a műveket, amelyeket az 1956 után indított Nagyvilág című folyóiratban ugyan lehetett már olvasni, de a kőszínházak nem vehették műsorukra. Az '56 előtti évek teljes szellemi elszigetelődése után csak lassan és fokozatosan történt meg a nyitás, aminek következtében olyan szerzőkkel (például Sartre, Camus, Genet, Ionesco, Osborne, Pinter, Beckett, Dürrenmatt), illetve stílusokkal, műfajokkal és tendenciákkal (egzisztencializmus, az abszurd dráma, a parabola stb.) ismerkedhetett meg az olvasó, akik és amelyek a politikai-ideológiai hatalom megítélése szerint továbbra is a szocializmust építő néptől idegen gondolatokat képviselnek, s mint ilyenek a színházak repertoárján csak megszűrve és korlátozott számban szerepelhetnek. 175
