Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
HARIS LÁSZLÓ Hozzászólás Tisztelt hölgyeim és uraim! Nyilvánvalóan kevéssé hiteles, ha egy művészeti ág, a fotográfia hátrányos helyzetéről olyan előadó beszél, aki maga is fotóművész. Ezért örültem, hogy Szilágyi Sándor vállalta a a fotóművészeiről szóló Lemaradás? Komplexum! című előadást. Az ő hiteles szavai után talán elnézik nekem, mint érintettnek az elfogultságot. Első tétel A világ húsz legismertebb fotóművészét felsoroló helyi szakember szinte bárhol a világban, Japánban, New Yorkban, Párizsban vagy Londonban minimum 3-4, esetleg 5-6 magyar nevet említ. Ugyanott a legnagyobb 20 festőművész között akkor hangzik el egy magyar név, ha erős csúsztatással Dürert magyarnak számítjuk. Véletlenül sem akarnék bárkit megsérteni. Tudom azt is, hogy az előbbi példa egyáltalán nem egzakt, csak azt szeretném jelezni, hogy óriási különbség van a fotóművészet és a fotóművészek elismertsége között Magyarországon és a nagyvilágban. Az okok kiderítésére valószínűleg kevés lenne akár egy teljes kétnapos konferencia. Itt és most csak azt tudjuk jelezni, hogy baj van! Elmondok egy jellemző történetet. 1970-ben a budapesti Szépművészeti Múzeum kiküldte Párizsba egyik kitűnően képzett, tehetséges, fiatal, de már nem kezdő munkatársát. Egy korábban meg-kötött egyezmény alapján a francia állam ugyanis vállalta, hogy átadja Magyarországnak a Párizsban elhunyt Tihanyi Lajos festőművész hagyatékát. A kiutazó művészettörténész feladata az volt, hogy összegyűjtse, szakmailag ellenőrizze és leltározza a fellelhető műveket és személyes tárgyakat, egyszóval előkészítse a hagyaték szakszerű hazaszállítását. Rendben folyt a munka, s közben előkerült egy zöld faláda, mely valamikor Tihanyi katona ládája volt. Ebben a ládában hősünk sok grafikát leltározott, részben Tihanyi, részben mások műveit. Voltak még a ládában személyes iratok, levelek, igazolványok és egy csomó fotó. A fotókon Párizsi jelenetek, többnyire Tihanyi és barátai voltak láthatók. Látszott, hogy jóminőségűek, de a szakembernek eszébe se jutott, hogy ezeket művekként leltározza. Gondolta, nagyon jól használható dokumentumok lesznek, ha valaki majd Tihanyi monográfiát ír. Nos, hölgyeim és uraim, ez a hiteles története annak, hogy hogyan került Magyarországra egy tucat Kertész fotó. A képek ugyanis attól az André Kertésztől származtak, aki ekkor már New Yorkban élt és már rég a világ egyik leghíresebb fotóművésze volt. Kertész 1937-ben költözött Amerikába, de azt megelőzően Párizsban Tihanyi köréhez tartozott. Tudjuk róla, hogy gyakran ajándékozott fotókat barátainak. Néhány éve magam láttam egy New York-i galériában egy Párizsban készült Kertész fotót 60 ezer dollárért. Nem tudom, hogy megvették-e ennyiért, de hozzáértők szerint 30-40 ezer dollár alatt lehetetlen vintage Kertész képet vásárolni. Ezzel szemben egy Tihanyi grafikát jó, ha 1-2 ezer dollárért el lehet adni. Félreértés ne legyen, végtelenül távol áll tőlem, hogy a nemzetközi képkereskedelem manipulált, sőt olykor maffiaszerűen manipulált árait valamiféle egzakt értékmérőnek tekintsem. A szellemi érték meghatározása csak a hozzáértő, segítő 171
