Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI a korai szakasszal foglalkozhatom. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az építészeti alkotás természetét, nevezetesen, hogy a képző- és egyéb művészetektől eltérően nem egyéni műről van szó. Azt hiszem, „nem kanonizált" építészetről nem is beszélhetünk, hiszen egy-egy épület, különösen a középületek megvalósításának társadalmi beágyazottsága, az intézmények létrehozásának folyamata, az épületek terveinek kiérlelése, a megépítés gyakran hosszadalmas lefolyása maga a kanonizáció. Talán csak a papíron maradt terveket sorolhatjuk a „nem kanonizált" építészet kategóriájába. De ez alól is találunk kivételt, gondoljunk csak Boullée és Ledoux építészeti fantáziaterveire, amelyek Piranesi építészeti témájú metszeteitől eltérően éppen építészeti gondolatként váltak a kánon részeivé. A megvalósult épületek azonban maguk a kánon. De a létező szocializmusban ez sem volt érvényes. Az aczéli kultúrpolitika nem építészeti, művészeti, esztétikai kvalitás alapján szelektált a támogatott-tűrt-tiltott alkotók és irányzatok között. A szempont politikai volt: akit uralni tudtak, azt tűrték, aki kiegyezett, azt támogatták is. Persze ennél jóval bonyolultabb a történet, hisz még számos tényező kényszeríthette a pártot kultúrpolitikai döntései meghozatalára. A Pécs Csoportot azonban a hatalom megszüntette, amivel azt fejezte ki: az ő építészeti tevékenységükre nem tart igényt. Az idő megmutatta: koruk egyik legszínvonalasabb építészeti csoportja volt, az általuk fölvetett kérdések a magyar kultúra releváns problémái közé tartoztak, válaszaik formai, gondolati kvalitásához nem fér kétség. A Tulipán-vita során Major Máté és társai megpróbálták félresöpörni a kreatív, nemzeti modern gondolat képviselőit, de csak ide- ig-óráig hátráltathatták pályájukat. E sorok írója 1987-ben Budapest Galériában retrospektív kiállítást rendezett a Pécs Csoport addigi tevékenységéről. A nemzetközi figyelem az 1980-as években fordult feléjük: előbb a Finn, majd a Svéd Építészeti Múzeum kiállítást rendezett Hagyomány és metafora, A magyar építészet új hulláma címmel a magyar organikus építészet tevékenységéről 1981-ben, illetve '82-ben, angol (The Architectural Review) folyóiratok foglalkoztak munkásságukkal, ami nemzetközi kanonizációjuk megindulását jelezte. Makovecz Imre 1972-ben elhagyta a VÁTI nevű nagy állami tervezőirodát, hogy a SZÖVTERV-be, egy kis irodába menjen, ahol emberségesebb körülményeket remélt. Tehát nem az állami tervezési feladatok elérése volt a célja. Terveit és épületeit a Magyar Építőművészet kezdettől fogva közölte, bár a döntően műszaki szemléletű lapban alig volt lehetőség az építészet történeti, művészeti, szellemi dimenzióinak tárgyalására. Kétségtelenül kanonizációnak tekinthetjük Csete és Makovecz esetében egyaránt a csoportképzést, hiszen mindketten jelentős hatást fejtettek ki ilyen módon pályájuk során. A Pécs Csoportot Csete mindig is legfontosabb közegének tartotta, Makovecz pedig egészen sokrétűen fejlesztette tovább tanítványai és követőinek kezdetben szűk körét a Kós Károly Egyesülés, majd a Vándoriskola, végül a Magyar Művészeti Akadémia egyesülete által. De ez utóbbi már túlmegy írásom időbeli keretein. Szeretném Jeffrey Cook soraival zárni a tanulmányomat: „Magyarországon különleges filozófiai koherenciát és sok épületet találtam, míg másutt gyakran elszigetelt, vidéki organikus építészettel találkoztam. Hasonlóképpen ritkán fedeztem föl más országokban a magyar organikus építészet társadalmi tudatosságát - lelkiismeretességét."18 1 60 18 Jeffrey Cook, Seeking Structure from Nature, The Organic Architecture of Hungary, Birkhauser, 1996, Preface, 6.
