Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
P. SZABÓ ERNŐ Elmozdulások Mondhatnánk tipikusan kelet-európai, azon belül is magyar probléma a lemaradás és a kényszerű felzárkózás problémája, ha nem feltételeznénk, hogy hasonló, vélt vagy valódi problémákkal küzdenek mondjuk a norvég, a kolumbiai vagy fülöp-szigeteki művészek is. A művészet nagy centrumaitól távol élőkhöz természetesen sokkal később érkeznek el az információk az új törekvésekről, eredményekről, és messziről indulva nagy centrumok szakmai körei számára is figyelemre méltó művek létrehozása is nehezebb. Vannak természetesen példák bőven arra is, hogy hogyan váltak centrummá a perifériák az utóbbi évtizedekben, a minden irányú információáramlás legjobb módja azonban a határok nyitottsága, ami művészek folytonos mozgását éppen úgy feltételezi, mint az intézményvezetők, a meghatározó posztokat elfoglaló állami hivatalnokok tájékozottságát, politika- mentességét, megfelelően tájékozott, művek vásárlására kész állampolgárok, gyűjtők megfelelő számban való kialakulását. A hatvanas-hetvenes évek magyar művészeinek nem volt olyan szerencséjük, hogy kedvező adottságok segítsék munkájukat. De az intézményrendszer fejletlensége, a megfelelően hatékony nemzetközi kapcsolatok máig tartó hiánya azt is eredményezte, hogy eredményeik annyira sincsenek bent a nemzetközi köztudatban, mint ami most, évtizedekkel később indokolt lehetne, s lehet, hogy ez is hozzájárul a valódi és kényszerképzetekhez a lemaradásról és a felzárkózás szükségességéről. Az alábbiakban néhány olyan pozitív jelenséget, pontosabban kiállítást említek, amelyek talán hozzájárultak, hozzájárulnak ahhoz, hogy a kép némileg változzon, hogy a hatvanas-hetvenes évek magyar művészetéről több is hitelesebb információ jusson el a nagyvilágba. E kedvező változások főszereplője néhány magyar kereskedelmi galéria, esetünkben főként az acb, a Kisterem és a Vintage Galéria. Az, hogy kereskedelmi galériák élenjáró szerepbe kerültek, nem kis részben a hiánynak köszönhető. Nevezetesen annak a hiánynak, amely a kutatással, a művek bemutatásával, a magyar művészet külföldi kapcsolatainak szervezésével foglalkozó állami intézményrendszer munkájában megmutatkozik. Ahogyan az ismertetendő események egyik érintettje, Mélyi József művészettörténész fogalmaz, hiányzik a határozott koncepció mentén haladó, külföld felé kommunikáló szakmai munka. Intézményeket is sorol: az Ernst Múzeum profilváltását, a Műcsarnok, a Ludwig múzeum munkájában megfigyelhető hangsúlyeltolódásokat. Véleményével nyilván lehet vitatkozni, az viszont kétségtelen, hogy valóban megfigyelhető egy bizonyos űr, a kereskedelmi galériák pedig természetes módon igyekeznek bizonyos réseket betölteni, átvenni olyan feladatokat, amelyeket a nagyvilágban nonprofit intézmények, akadémiai kutatóhelyek végeznek el. Mélyi hatalmas hiányokról beszél, amelyek 1990 óta halmozódtak fel. Például arról, hogy nem született meg a hetvenes éveket átfogó módon bemutató kiállítás, bár a hatvanas évekről szóló nagy tárlattal indult a rendszerváltozás időszaka, ami azt ígérte, hogy sikerül szisztematikusan feldolgozni az időszakot. Egyébként érdekes, hogy most - az időszak vége felé - éppen Mélyi hozta létre a Bálnában az ugyancsak a hatvanas éveket 148
