Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
SZEMADÁM GYÖRGY: A N°1 CSOPORTRÓL romnaposra tervezte az Állatkert oroszlánbarlangjában rendezett kiállítást 1971-ben Szemadám György, akkoriban épp az Állatkert ápolója. A kiállítás elő- és utótörténete zavaros, a rendelkezésünkre álló leírás sem oszlatja el a homályt, a lényeg az, hogy bár Aczél előzetesen is és utólagosan is nagy botrányt rendezett a színfalak mögött a kiállítás miatt, a színfalak előtt barátságosan elbeszélgetett a művészekkel, és a vendégkönyvbe is beírt." Nem igazán értem, hogy a szerző mit lát az állatkerti kiállítás elő- és utótörténetéből „zavarosnak", illetve „homályosnak", de remélem, a fenti beszámoló kielégítő információval szolgálhat neki e történetet illetően. Ami Aczélt illeti, szintén korrigálnom kell a szerzőt, mert vele csak nekem volt alkalmam találkozni. Ez pedig úgy történt, hogy az állatkerti kiállítás megnyitása után, vasárnap - amikor már úgy véltem, hogy minden lezajlott, aminek le kellett zajlania - hírnök érkezett lélekszakadva, hogy készüljek, mert jön Aczél György. Őszintén szólva, én nem tudtam egészen pontosan, hogy a nagyhatalmú embernek pontosan mi a pártbéli funkciója, de rémlett, hogy nagyon nagy kutya lehet. Ehhez képest, amikor egy bajuszos, kalapos, hétköznapi külsejű figura feltűnt az Oroszlánbarlang előtt, aki egy kisfiút vezetett kézen fogva, (a sors különös szeszélye folytán ezzel a kisfiúval - aki Aczél unokaöccse volt - felnőtt korában megismerkedtünk, sőt; jó barátok lettünk) munkatársammal együtt azt hittük, hogy csak valami egyszerű látogató, aki annak ellenére is felénk tart, hogy ki van téve a „zárva" tábla. Hogyne lett volna kitéve, amikor az illusztris látogató tiszteletére felmostuk a nézőteret, ami még nem száradt fel teljesen. Már éppen rá akartunk szólni az emberre, hogy zárva vagyunk, amikor szinte futva érkezett meg az állatkert igazgatója, és alázatos viselkedéséből rá kellett jönnünk, hogy az illető nem a Nagy Ember sofőrje - mert kollégám részéről közben ez a vélekedés is elhangzott-, hanem maga a Nagy Ember. Dr. Szederjei Ákos úgy mutatott be a kommunista politikusnak, ahogyan én azt a legkevésbé szerettem volna: Ő Szemadám György, aki itt dolgozik, és aki ennek a kiállításnak a szervezője. Gyuri maga is miniszteriális név viselője. Simonyi Semadam Sándor leszármazottja. - mondta, meglehetősen kevés diplomáciai érzéket mutatva. De gondolom, nem foglalkozik politikával - viccelt Aczél. Nem. Dehogy. Engem a festészet érdekel - dadogtam. Valamikor engem is érdekelt. Gyönyörű dolog. És hol tanult festeni? - kérdezte Aczél. A Fő utcába jártam, egy rajzszakkörbe - hazudtam, mert valójában összesen két alkalommal voltam a mondott helyen, ahol éppúgy elment a kedvem az úgynevezett „kockológiától" (ez a kockák rajzolását jelenti), mint az akt-rajzolástól. - Én is jól ismerem a Fő utcát, csak sokkal rosszabb élményeim származnak onnan - utalt egykori meghurcoltatásának helyszínére Aczél, majd békében elbocsátott, és főigazgatónkkal együtt elindultak, hogy megnézzék a kiállítást. Láttam, hogy a rettegett hatalmasság gondosan megszemlél minden egyes műtárgyat, s végül - Szederjei biztatására - még a vendégkönyvbe is beírja a nevét. Semmiféle rosszallást nem láttam rajta, s végül még Szederjei azon ajánlatát is elfogadta - gondolom a kisfiú kedvéért -, hogy körül viszi az állatkertben. Ez volt hát az Aczéllal való találkozásom igaz története, s a folytatásról csak jó egy évvel később szereztem tudomást. Ugyanennek a napnak a délutánjára kaptunk meghívást Csáji Attila festőművészhez, aki még a megnyitón közölte velem, hogy a Balatonboglári Kápolnatárlat kiállítás-sorozatát szervezi, s lehetőséget nyújtana néhányunknak, hogy ott is kiállítsunk. Lehetséges kiállítókként rajtam kívül Cerovszki Iván, Orvos András és Prutkay Péter neve merült fel, s az adott időpontban, emlékeim szerint Orvos Andrással és Prutkay Péterrel meg is jelen133
