Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)

Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek

A REMÉNY ÉVEI

Nem pusztán azzal gyűlt meg a bajom, hogy Fekete János egy Farkas István nevű festő bevonásához is ragaszkodott, s nem is csupán beadott anyagaik színvonalával, hanem azzal az erőszakossággal, amivel Fekete János fellépett, hogy tőle nagyobb számú alkotást vegyek be annál, amint azt én eredetileg terveztem.

Váratlanul telefonált nekem még egy addig ismeretlen ember, aki mindenáron részt akart venni ezen a kiállításon, amiről pedig legjobb tudomásom szerint csak a felsorolt emberek tudhattak. Legéndy Péterként mutatkozott be, s azt állította, hogy „mozgó vers-szobrokat" készít. Kíváncsi lettem, s Cerovszki Ivánnal, mint társaságunk egyetlen szobrász tagjával, ki is utaztunk hozzá - emlékeim szerint valahová Csepelre -, hogy megnézzük a műveit, de legnagyobb elképedésünkre sem mozgó verseket, sem vers-szobrokat, sem semmiféle kiállításra alkalmas műtárgyat nem tudott mutatni. Később azzal az ötlettel állt elő, hogy több négyzetméteres zsíros kenyeret készíttet, de - hál' Istennek! - ebből sem lett semmi.

Legéndy Péter egyébként szerepel a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban is, amelyben az olvasható, hogy találkozásunkig - tehát 1971-ig - a következő tevékenységeket végezte: „Művészi tevékenységét a 60-as években versírással kezdte: félszavakból, végződésekből, szótöredékekből szerkesztett, minimálisra redukált tartalmú, saját maga által „nemszövegek"-nek nevezett antiverseket, 1969-ben mozgó dadaista költeményt, versmobilt alkotott. 1971-től postán terjesztette „nyomtatványait", a korszak jellemző hivatali iratainak hangvételét imitáló abszurd-ironikus szövegeket. A 70-es évek elejétől egyre inkább a képzőművészet felé fordult, ekkoriban a magyar neoavantgárd köreihez tartozott." Ebben a leírásban is szerepel tehát a „mozgó dadaista költemény", illetve „versmobil", amelyből mi semmit sem láttunk, de szerintem más sem.

Aztán újabb akadályt kellett vennem. Dr. Szederjei Ákos jelezte, hogy a kiállítás ügyében kihallgatásra kell mennem Lengyel Józsefnéhez, a XIV. kerületi Tanács Népművelési csoportjának nagyhatalmú vezetőjéhez. Tudtam, hogy két évvel korábban személyesen ő tiltotta le Prutkay Péter egyik művének, egy Csontváry tiszteletére épített kis installációnak a kiállítását az ugyancsak ebben a kerületben lévő Kassák Lajos Művelődési Házban, a Szürenon kiállítás alkalmával. Miután Prutkay ezen a kiállításon is szerepelt volna, ezért némiképp feszengve körvonalaztam a leendő kiállítás koncepcióját, de nyilvánvaló - és kissé szándékoltan előadott - naiv amatőrségem megnyugtatni látszott vallatómat, aki végül áldását adta mindenre, ha... És itt következtek a kikötések. Ha a kiállítandó anyag nem ütközik közerkölcsbe, s politikailag is elfogadható. Ha az amúgy zárva tartott kiállítási térbe csak a legközelebbi barátaimat engedem be. Ha a nyilvánosság amúgy nem értesül erről az akcióról. Ha nem reklámozom ezt sehol. Ha nem készíttetek, és nem terjesztek erre szóló meghívót. Stb, stb, stb. Természetesen buzgón helyeseltem minden egyes megszorításra, s nem emlékszem közülük egyre sem, amit később ne szegtem volna meg.

Itt egy pillanatra azt hittem, hogy immár egyenesben vagyunk, és elkezdtem az állatkertben begyűjteni a munkákat, ami újabb konfliktust eredményezett. Ebben az időszakban történt, hogy Lisziák Eleket felvették az akkoriban már világhírű Pannónia Filmstúdióba, ahol Kecskeméti Kálmán is kapott munkát, s a magyar animációs film egyik akkori megújítójával - Kovásznai Györggyel - kerültek baráti kapcsolatba. Mint fentebb már említettem, az állatkerti kiállításba is be szándékoztak vonni őt, ám az általa rendelkezés- 130 re bocsátott grafikák sem kis méretüknél, sem tematikájuknál fogva nem voltak alkalma-