Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI rendezett, az alapítókon kívül Cerovszki Iván, Viski Balázs Csanád és Zeisel Magda szerepeltek. 1970-ben állított ki a csoporttal először El Kazovszkij, Molnár Péter és Szermadám György, Pécsen Bocz Gyula, Kiss Iván és Dombay Győző. A budapesti Állatkertben megrendezett kiállításuk vezetett a csoport szakadásához. Ezt a kiállítást az Állatkert igazgatója zsűriztette. Kovásznai György képeit nem engedték kiállítani, ezért Kecskeméti és Lisziák visszavonták műveiket. Az állatkerti kiállítással -, amelyet én szerveztem - kapcsolatos állítások nem teljesen fedik a valóságot, s miután a történet kevéssé ismert, ezért egy kissé hosszabban térek ki rá, ami egyébként azért is tanulságos, mert rávilágít a kor kultúrpolitikájának gyáva kicsinyességére. Valamikor 1970 őszén merült fel bennem először az a gondolat, hogy az állatkerti munkaterületemhez tartozó egyik üres helyiségben kiállítást lehetne rendezni. Ötletemet főként az motiválta, hogy nem volt sehol olyan hely, ahol műveinket bemutathattuk volna, hisz a Nagyhatalmú Lektorátus azokat még a csoportos bemutatókról is rendre kizsűrizte, tervezett kiállításainkat pedig betiltotta. Természetesen ebből arra is lehetne következtetni, hogy társaságunk színvonala nem ütötte meg azt a mértéket, amely ahhoz kellett, hogy műveinkkel a szélesebb közönség elé léphessünk. Ennek mond ellent az a tény, hogy egyszer, amikor nem valami számunkra elérhetetlen helyre - mondjuk az Ernst Múzeumba, vagy ne adjisten a Műcsarnokba -, hanem történetesen az Eötvös Klubba adtunk be kiállítási kérelmet, a Lektorátus hírhedt kidobóembere - Bartha Éva - úgy utasította el kérelmünket, hogy az általa sem látott műveinket még zsűri elé sem volt hajlandó bocsátani. Ez - gondolom - önmagáért beszél. De -, ha már itt tartunk - csak az érdeklődő utókor kedvéért is érdemesnek tartom felsorolni azokat az embereket, akik meglehetős hatékonysággal tartották távol a közönségtől -, sőt a képzőművészeti élettől is - azon fiatal művészeket, akiknek túlnyomó többsége később Munkácsy-, és Kossuth-díjat kapott. Ennyit tehát ezeknek a párthivatalnokoknak és hivatásos kultúr-smasszereknek a szakmai felkészültségéről. Aczél György után - sőt talán mellett - a legnagyobb hatalmú, félelmetes hírű ember Aradi Nóra - a korábbi ávós - volt. A Képző-, és Iparművészeti Lektorátusban a már említett Bartha Éva, és a köreinkben ugyanilyen hírhedt Havas Valéria főnöke, az úgynevezett Ormos Elvtárs uralkodott. Keresztneve talán Tibor lehetett, de számunkra az ilyesfajta emberek egyik fő jellemzője az volt, hogy ugyanazt a keresztnevet viselték: elvtárs. Aztán ott volt még a kortárs képzőművészet engesztelhetetlen gyomlálgatói közt néhány, önmagát művészet- történésznek nevező ember is. Első helyen kell említenem a Magyar Nemzeti Galéria igazgatóját - Pogány Ödön Gábort (a kor szlengjében: a Pögöt) -, s mellette egyik szorgos munkatársát; Oelmacher Annát. Utóbbi személy indítékai amúgy érthetőek lennének, hiszen ő maga is festőművészként indult a pályáján, s ezért nem csak a pártszerűség, hanem az egészséges irigységen alapuló szakmai rosszindulat is motiválhatta áldatlan tevékenységét. Azt sem akarom elhallgatni, hogy ellenségeinknek remek muníciót adott Bernáth Aurél is, aki híres művészként lehetett nagyhatalmú főiskolai tanár, mert - intelligenciája, és polgári beállítottsága ellenére - kiszolgálta az úgynevezett „szocialista realizmus" kívánalmait. Az ő konzervatív beállítottsága mindenestől ellene volt mindenféle nonfiguratív törekvésnek. Cerovszki Iván barátom faragott is róla egy olyan karakteres faszobrot, ami ugyan Bernátra hajazott, de inkább egy bunkósbotnak nézte az ember. Fentiek okán nem reménykedhettünk abban, hogy valaha is lezsűrizik a munkáinkat, s ezért kiskapukat kerestünk. Az egyik ilyen kiskaput a Művelődési Intézet nyitotta azzal, 128
