Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kucsera Tamás: Róma örök
A REMÉNY ÉVEI de görbe tükröt is mutattak a hivatalosságok által megkövetelt esztétikának, s az azt követőknek, ilyen esemény volt az értékfelmutatásban és elhatárolódásban az egykori „R" kiállítás. A korábban leírtak nem azt jelentik, hogy a művészettörténészek, vagy a műgyűjtők körében ne lettek volna olyan személyiségek, akik - pl.: Körner Éva, Németh Lajos, illetve Sík Csaba, Lusztig István, és a nevek valóban csak példák, nem kiemelések - ne adtak volna intellektuális, vagy anyagi támogatást, lehetőségeket a hatalom által nem támogatottaknak művészetük kibontakoztatásához. Mindez összességében azt jelenti, hogy az esetlegességbe szorítottak - a nem rendszerszerű, nem intézményesített világból kizártak - évtizedeken keresztül alávetettségben éltek a Rendszerrel és támogatottjaival szemben. Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni hatalom lélektanához pontosan ezek az esetlegességek, de évtizedes távlatot áttekintve valójában démoni rutinok illettek a leginkább. A 2X2=4 matematikai igazsága a társadalmi valóságban a 3,9-től a 4,1-ig terjedő tartományban mozgott (nem nagy értékkilengéssel, éppen ez volt a lényege), s ha egy-egy esetben pontosan „jött ki" a matematikai 4,0, az is inkább növelte az esetlegesség társadalmi-politikai elbizonytalanító érzését. A kint, vagy bent, a fent, vagy lent nem szabályok szerinti megítélése az egyéni, vagy az adott művészeti területen belüli csoport fejlődésének a lehetőségét - a fejlődés fogalma alatt értve ebben az esetben a művészi alkotótevékenység szabad kibontakoztatását az időben előrehaladva - ellehetetlenítette. így a kánon - a kívülről meghatározott értékek alapján - a kánonba foglaltakról művészeti-esztétikai értelemben legfeljebb csak változást ír le, ha ennél többet tesz, az már politikai minősítés. A természetes kánon - lokálison túli - egyetemes lehetőségét a külföldtől elzártság zárta ki. De a kép ennél „irányítottadban" összetettebb volt: a hatalom egyes személyek, vagy néhány csoport kezébe adta az engedélyezett külföldi utazások, és az azokon keresztül kialakuló tapasztalat, tudás, ismeret és ismertség, ismeretségek megszerzésével intézményesített véleményezés lehetőségét. Mindez mellett az is megállapítható, hogy a kádári időszakban a lokális (értve ez alatt a közép-európait, illetve a nemzetit) értékek független bemutatását kevéssé támogatták, viszont a nemzetközivel való összevetés lehetősége - ezzel a külföldi alkotások hazai bemutatása - egyre inkább megengedett volt. Ennek hatása a jelenkorban is érezhető: a magyar eszmetörténet egyik jellemzőjeként már a XIX. században is meglévő lemaradásélmény, azaz az „önértékelt elmaradottság" lelki állapota erősen fennmaradt. E lelki- állapot a kirekesztettség, az elmaradottság, a „kisinasság" érzését konzerválja (s konzerválta a XXI. századig tartó módon). A Lajtától keletre lévők alacsonyrendűsége állapotszerű, a Lajtán és az Óperencián túliak elérhetetlen magasságával szemben: Makó vitéz és Jeruzsálem, Párizs és Mucsa... S persze, ebből a kisebbrendűségi önbesorolásból a saját - lokális, nemzeti - értékek fölvállalása is nehezebb, nagyobb lelkierő szükséges ezeknek az értéktartományoknak a tematizálásához. A hetvenes évek végére hatalmi alapon épültek fel a tudás- és véleménymonopóliumok, tehát a kanonizáció tudományos, médiatizált (azaz politikai irányultságú és meghatározottságú) intézményesült formái, ezekhez járult a pénzügyi-gazdasági támogatás, azaz a kvázi-monopol helyzetben lévő állami mecenatúra. 10
