Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)

Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek

PATAKI GÁBOR: HIÁTUS ÉS FOLYTATÁS - AZ EURÓPAI ISKOLA ÉS A 60-AS ÉVEK

Az igazi - s esetükben végzetes, egész pályájukra kiható hatást a modern magyar művészet következő generációjának szánt fiatalokra gyakorolta a diktatúra. Nekik nem volt - nem is lehetett - komoly ellenállási potenciáljuk, s a szinte totális elszigeteltségben nem juthattak olyan impulzusokhoz, melyek ellensúlyozhatták volna az új művészetpolitikai direktívák nyomását. így művészetük még azelőtt deformálódott, hogy igazából kibontakozhatott volna.

Erre egy példa: köztudott, hogy a 47 nyarán Magyarországra látogató holland művész, Corneille itt ismerkedett meg igazán a modern művészettel. Összebarátkozott a még főiskolás, az Európai Iskola fiataljai közé számító Nuridsány Zoltánnal. Kettejük induló művészete között nincs kvalitásbeli különbség, sőt... (képek). A folytatás ismert: Corne- ille-ből rövid idő belül a COBRA alapítója, nemzetközi művésznagyság lett, míg magyar barátja szocreál mozaikok és posztimpresszionista zsánerek és tucatcsendéletek (képek) készítőjeként szürkült bele a középszerbe. A fiatalok közül senkinek sem sikerült az a fajta váltás, megújulás, mely például az irodalomban Nagy Lászlónak, Csoórinak vagy Eörsinek igen.

Mondhatnánk keserű kajánsággal: de Nuridsány legalább a szabályos művészpályán maradt, több teljesen félresiklott társával (Boór Vera, Herendi Gyula, Máthé József, Séd Miklós stb.) ellentétben. A lényeg: elemi erővel szakadt szét az Európai Iskola által vágyott folytonosság, kiesett egy nemzedék, olyan hiátus támadt, melyen csak az 50-es évek végén, a 60-as évek elején pályára lépők tudtak - úgy-ahogy - átlépni.

Talán az egyetlen kivétel az Európai Iskola fiataljaival nagyjából egykorú Ország Lili, akit jó szerencséje '53-ban a Bábszínházba vezényelt, s így fogadhatta mesteréül a hivatalosan akkor művésznek nem számító Bálintot. A művész levelezésének nemrég megjelent kiadása arról tesz tanúságot, hogy az önértékelésében mindig is bizonytalan, külső megerősítésre szoruló Ország Lilinek elemi szükséglete van az idősebb pályatárs (tehát nem egy klasszikus mester-pozícióban levő művész!) reflexióira, másfelől Bálintnak szinte éppolyan fontos, hogy az őt foglalkoztató kérdéseket megossza a rá mindig figyelő fiatalabbak Bálint hatása egyébként letagadhatatlan Ország Lilinek a Magritte-os szürrealizmust követő korszakára (képek). Ország leveleiből az is kiderül, hogy az éppen Párizsban tartózkodó Bálint rezonőr-szerepét alkalomadtán Kornissal (sikertelenül) és Gyarmathyval (jóval eredményesebben) igyekszik pótolni.

Arra, hogy úgy-ahogy összeillesszék az elszakított szálakat, csak az 50-es, 60-as évek fordulójától kezdve lesznek rendszeres próbálkozások. Ezt alapvetően az tette lehetővé, hogy az Európai Iskola tagjai 55-56-tól kezdődően a teljes homályból kiléptek a félárnyékba: 56-ban Esztergomban megrendezhették a „Hetek" kiállítását, a forradalom napjaiban megpróbálták megszervezni a formalista művészek csoportját, majd annak leverése után a még bizonytalankodó kultúrpolitika jóvoltából megjelenhettek a Tavaszi Tárlaton is. Jóllehet utána a szocialista realizmus egy korszerűbb változatának direktívává emelésével a hivatalos művészeti nyilvánosság ismét bezárult előttük, de nem lehetett többé eltagadni jelenlétüket.

Másfelől megváltozott a pályára lépő művészek helyzete is. Ha rendszertelenül is, de immár hozzá lehetett jutni művészeti információkhoz, s mindinkább reális alternatívává vált, hogy valaki a hivatalos képzésben tanultaktól és a hivatalos kiállítótermekben látottaktól eltérő megoldásokat kezdjen keresni. Ebben a szituációban, egyéb támpontok