Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Rózsa T. Endre: A kisebb folyók a nagyobbak felé sietnek
RÓZSA T. ENDRE: A KISEBBEK FOLYÓK A NAGYOBBAK FELÉ SIETNEK fontosságát hangsúlyoztam, és örömmel vettem tudomásul, hogy a két tábor útjai összeértek. Amit már az írásom címében is konstatáltam. Az R-Kiállítást szervező Csáji okosan válogatott, a saját szemléletétől igen messze eső Szentjóbynak és Erdélynek is méltó helyet biztosított az R-Kiállításon. Külön érdekesség, hogy egy közös vonás összefűzi Erdély és Csáji világképét: mindketten figyelik és tisztelik a világ tudományban manifesztálódó rejtett arcát. Csáji a lézer művészeti alkalmazását dolgozta ki és valósította meg, Erdély érdeklődése a sötét anyag, a fekete lyukak fizikája felé fordult, ami megkerülhetetlen nyomot hagyott elméleti munkásságán. Záró megjegyzés e körben: máig vitáznak azon, hogy az R-Kiállítás betiltással zárult, vagy sem. A leginkább illetékestől, Major Máté műegyetemi professzortól tudom, hogy belső határozat született a kiállítás betiltásáról. Érdektelen, hogy maradt-e ennek írásos nyoma, vagy sem. Szinte lehetetlen izoláltan rekonstruálni az R-Kiállítást, mert a múlt üvegfala elválaszt az eseménytől és üvegen keresztül nehéz nyalni a fagylaltot. Jelen írásom az üvegfalat akarja áttörni; a kort, a közeget és az akkori kulturális légkört próbálom rekonstruálni. Hogy mit értek magyar sajátosságok alatt, arra itt nincs helyem kitérni, egyetlen példát azonban említek, ízelítőnek. Már-már hungarikum a fénynek, mint médiumnak a használata, amihez gyakran társul a kinetizmus. Rövid névsor: Moholy-Nagy, Kepes, Csáji, Haraszty, Mengyán, Schöffen Érdemes lenne alaposabban feldolgozni, hogy mi ennek a mélyebben rejtőző oka. Véleményem szerint lényeges támpontot ad a további kutatáshoz az, hogy a kettős természetű fény önmagában hordozza saját transzcendes természetét. Hogy a transzcendálás igénye ilyen nagy számban érintette meg a magyar, vagy magyar származású művészeket, ennek hátterében komoly szociokulturális és mentalitástörténeti okoknak kell lappangania, amiket elméleti igénnyel kell feltárni és tudományosan értelmezni. Megjegyzem, hogy létezik olyan megfontolandó feltevés is, ami Csontváry Kosztka megszállott „napút" keresését már e transzcendációs törekvés előzménynek tartja. A modern magyar művészettel foglalkozó történetírás is súlyosan megsínylette a szocreál hosszú és bizarr évtizedeit. Fülep Lajos nem tudott Aradi Nórával szemben ellensúlyt képezni, mert kései munkássága torzó maradt. Az elméleti igényesség iránti igény eleve nagy késéssel indult, például Riegl, Wölfflin, Worringer elméleteit korszerűsítő német-amerikai Erwin Panofsky recepciója sajnos nem lett beható. Még egy olyan látványos művészetelméleti kisiklás is obligón kívül maradt, mint Heidegger művészettörténeti baklövése. Ami nem elhanyagolható, mert végsősoron a művészet és az igazság viszonyát érintette. Ismeretes, hogy Heidegger a Műalkotás eredete című esszéjében Van Gogh cipőábrázolását illetően alaposan félreinterpretálta azt, amit aletheiának, felfedésnek nevezünk. Minderre később Meyer Shapiro hívta fel a figyelmet, és még később Jaques Derida gondolta tovább korszerű hitelességgel a fogalmi közelítés újabb módu- szait. Hogy milyen sokat adhat, ha ez a fajta igényesség a kortárs művészet mellé szegődik, elegendő megemlíteni, hogy Jacques Derrida, Hélene Cixous vagy Jean-Luc Nancy milyen nagy segítséget nyújtottak Hantai Simon/Simon Hantai művészetének kiteljesedéséhez. Ha nálunk is meghonosodnának a müvészettörténetírás korszerű módozatai, a fénynek mint médiumnak hangsúlyos használata is feltárná a maga titkait. E rövid kitérő után a górcső alá vett évek konkrét eseményeihez kanyarodok vissza. Szintén 1970-ben nyílt meg a Szkéné Színház, és szintén a Műegyetemen, a K épületben.
