Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Rózsa T. Endre: A kisebb folyók a nagyobbak felé sietnek
A REMÉNY ÉVEI A film és a jazz sokat jelentett a nemzedékemnek. Befolyásolta a látásmódunkat, áthangolta az életérzésünket és változtatott az identitásunkon. A Muskátliban sűrűn beszélgettünk a Hamu és gyémántról, Zbigniew Cybulskit szinte a testvérünkként szerettük, tragikus halálát szimbolikusnak éreztük. Andrzej Wajda Hamu és gyémántja és a főszereplő, Cybulski az eltaposott 56-os forradalmat jelentette a számunkra. Godard filmje, a Kifulladásig, Párizs szabad levegőjét hozta közelebb, és még két filmélményt említek. Michelangelo Antonioni: Az éjszaka és Alain Resnais: Szerelmem, Hiroshima. Az egzisztenciájában fenyegetett lét üzenetét olvastuk ki ebből a két műből. Az eddig felsorolt filmeket nyilvános vetítéseken, vagy a Filmmúzeumban rendezett filmheteken játszották, de a Filmgyárban, a Báthory utcai vetítőben, a Filmtudományi Intézetben és a Gorkij fasori klubban rendszeres belső vetítéseket tartottak. A muskátlisok bejáratosak voltak az efféle vetítésekre. Két filmről szokatlanul sokat vitáztunk. Az egyik Isztambulban játszódik, Alain Robbe-Grillet rendezte, címe: A hallhatatlan nő, a másik: Tavaly Marienbadban, Alain Resnais munkája. Ezt a két enigmatikus remekművet, amiben az igazság és a fikció kibogozhatatlanul összekeveredik, különösen a szürnaturális látás iránt fogékony művészek kedvelték, gondolom, köztük lehetett akkor Lakner László. A mai fülnek hihetetlenül hangzik, hogy a jazz hosszú ideig tiltott művészet volt Magyarországon. Amikor viszont a Pravda megírta, hogy a blues és a jazz a néger rabszolgák művészete, azonnal megnyitották a Dália jazzklubot - belépés csak tagsági igazolvánnyal - és felvirágzott a magyar jazz-élet. A világ egyik legjobb altszakszofonosát, Lakatos Dezsőt, akit a szemüvege miatt a barátai Ablakosnak neveztek, a Dáliában hallottam először. Lakatos Ablakos Dezső emlékét ma ösztöndíj őrzi. Gyémánt László használta fel a legnyíltabban a jazz inspirációját a festészetében, és több portrét készített zenészekről, például Duke Ellingtonról, a legendás amerikai zongoristáról, zenekarvezetőről és komponistáról, aki éppen a 60-as években élte másodvirágzását. Mint már említettem, 1964-ben elhagytam Magyarországot és Bécsben próbáltam megvetni a lábam. Eleinte roppant keserves körülmények közt éltem, míg végül nagy nehezen sikerült olyan munkát találnom, ami mellett beiratkozhattam az Universität Wien bölcsészkarára. A Muskátli presszó párját is megtaláltam Bécsben. Café Hawelka, a Do- rotheergasse elején, és az otthonos kávéház ma is a régi. Néhány művészt ismertem ott meg, köztük volt Ernst Fuchs, a bécsi Fantasztikus Realista csoport egyik alapítója, különös szakállával és fejfedőjével, a feminista Valié Export, a „véres" Hermann Nitsch, és talán Megyik Jánossal is először a Hawelkában találkoztam. Legnagyobb hatást Peter Weibel tette rám, a kiváló teoretikus és művész. A szemiotikától Wittgensteinig, a kon- cept-arttól a performanszig új távlatokat nyitott előttem. A 80-as években több rádiófelvételt készítettem Nitsch-csel, Weibellel, másokkal, és néhány alkalommal az akkor Bécsben élő Maurer Dóra részvételével. A felvételek jelenleg a Magyar Rádió (MTVA) hangarchivumában alusszák álmukat, ami nagyon méltatlan. Sok párizsi kávéház múltját övezik legendák, de ma a turizmus számára lett ikonikus célpont a Café de Flore, a Closerie des Lilas, vagy a Rotonde. A Latin Negyed galériái jóval közelebb állnak az aktuális művészethez. Száz megnyitó egy este - ezzel a szlogennel hangolták össze a balparti galériák egyik parádés rendezvényüket. Ha mindennap nincs is ennyi, de több tucat megnyitó juthat egy estére, és érdekes találkozások helyszíne lehet egy megnyitó. A Denise René galériában sok művésszel ismerkedtem meg. Köz- 108 tűk volt Tsai, a kínai születésű amerikai kibernetikus szobrász, aki ultraibolya-fényt és
