Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kucsera Tamás: Róma örök
KUCSERA TAMÁS Róma örök Három évtizede beszélhetünk a magyar kultúrában párhuzamos, egymást átható, vagy részben átfedő, illetve ellentétes irányultságú kanonizációkról. Történelmünk negyven év után lezárult korábbi korszakában az előző állítás tartalma nem egyezett volna a valósággal. A kommunista diktatúra 1948 és 1989 közötti időszakában nem létezhettek a teljes nyilvánosság előtt a tudomány oldaláról - művészet-, zene-, irodalom-, színháztörténeti, vagy szociológiai, esetleg politikatudományi - kanonizációk, párhuzamosan a politikaival, azaz függetlenül a politikaitól. így nem voltak, nem lehettek szabadon közrebocsáthatok a művészeknek a művészekről - művészetükről - kialakított kánonjai, ezekre a kísérletekre is - mert voltak ilyenek - rávetült a hatalom árnyéka. Nem beszélhettek nyíltan a társadalom tagjai, nem volt valós szakmai és közdiskurzus, hiszen a szólás-, valamint véleményszabadság ekkor csak álom volt: a művészek és művészetelméleti szakemberek melletti további - másodlagosnak tekinthető - kanonizációs közösségek létezése és működése is esetleges volt, némelykor engedték ezek létezését, máskor nem. Mindezek miatt a művészeti teljesítmény - a hatalom döntése alapján, önkényének következtében - volt, hogy eljut(hat)ott a közönséghez, volt, hogy nem. A hétköznapok és az ünnepnapok történései egyaránt a médiumok - a tárgyalt történelmi időszak kifejezéseivel: a sajtó és a hírközlés - torzított valóságaként - szűrten és ellenőrzötten -tárultak a közvélemény elé. A hazai kommunista diktatúra taktikájához tartozott, hogy sokszor keltette - szinte - a teljes szabadság illúzióját, például: a negyvenes-ötvenes évek kivonulóit később „visz- szaengedte" a művészeti terekbe, vagy olykor jelentős nemzetközi hatással bíró, a keleti blokk politikai vezetőinek társadalom- és művészetfelfogásától elzárkózó alkotók kiállításait is láthatta a hazai közönség. Mindennek jelentősége az (volt), hogy amikor elveszi (és el is vette) az adottat, erősebb lehet(ett) a mindebből következő fegyelmező hatás, látványosabb (volt) a mindenre kiterjedő - kiterjedni akaró - hatalom erődemonstrációja. Hiszen hagyni, hogy a balatonboglári kápolnában visszatérően összegyűljenek a vizuális művészetek neoavantgard és koncept-arthoz tartozó tagjai, majd rendőri akcióval kikergetni, statáriális eljárással évekre bezárni a találkozók „szent helyét", elbizonytalanítóbb, sőt elrettentőbb volt, mintha a gyakorlat a folyamatos tiltás, vagy a „sorból" esetlegesen kilépők azonnali visszaterelése lett volna. Mindezeken felül a hatalom oldalán megjelenő egymás melletti kompetenciák (intézmények, formális pozíciókat betöltő személyek, vagy szürke eminenciások) látszólagos - vagy valós (?) - rivalizálása ugyancsak felszámolta a természetes kanonizáció - azaz az alkotói viszonyulás - lehetőségét, hiszen elv- és rendszerszerűséget kerülve adott és elvett: önkényesen mozgatott minden m(M)ozgó v(V)ilágot. 8
