Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Szombathy Bálint: Elhajló párhuzamok
A REMÉNY ÉVEI 1975-ben, ahol már Ladik Katalin és Csernik Attila is erősített bennünket; a dortmundi, nyugat-berlini és nürnbergi helyszíneken 1978-ban lebonyolított Tendenzen in der Jugoslawischen Kunst von Heute című reprezentatív kiállításra, melyet aztán elvittek a római Galleria Nazionale d'Arte Modernába és némi változtatással a varsói Zahentába. 1981- ben a kor legjelesebb rajzművészeinek társaságában részt vettem a Yugoslav Drawing: Current Trends című rajzbemutatón az Egyesült Államok-beli Albany-ban. A sort lehetne folytatni, de nem célom. Ezzel a néhány adattal csupán azt kívántam érzékeltetni, hol tartottunk mi a 70-es években, és hol tartottak magyarországi nemzedéktársaink kanoni- záció és elfogadtatás tekintetében. Ök mindössze a postai szolgáltatást igénybe véve tudtak hírt adni magukról Európa nyugati országai számára. így nem csoda, hogy a nyugati kultúrszférában csak azokról a Keletről jött alkotókról lehetett tudni, akik ott huzamos időre megvetették a lábukat, próbálva beilleszkedni az ottani művészeti rendszerbe. Akkoriban minden rosszat a politikával lehetett magyarázni, legtöbbször indokoltan. Múltak az évek, vártuk a jobbat s ma úgy hisszük, a jobb elérkezett. De vajon mi lett korabeli reményeinkkel? Beteljesültek? Mennyivel jobb az a társadalom, melyet a néhai reménykedők formálnak és birtokolnak, annál, amelyben szenvedtek és raboskodtak? Nem kívánok eltérni az eredeti témától, kizárólag a művészeti társadalom működésére gondolok, amikor ezeket a kérdéseket felteszem. Nyilvánvaló, most nem ülnénk itt, illetve másról beszélnénk, ha minden rendben lenne, ha nem lennénk még mindig körülvéve a mulasztások tömkelegével. Elmúlt két és fél nagyrészt elvesztegetett évtized, amikor a mulasztásokat már nem lehet a politika orra alá dörgölni. Nagyon sok múlik az emberi viszonyokon, azok pedig nem javultak az elmúlt évtizedekben. Az emberi mentalitás mit sem változott. Múltak az évek, Magyarország kelet-európai sorstársai rendre számot vetettek a művészeti közelmúlttal, idejében összegezték a 60-as és a 70-es évek szellemi hozadékát. Valamiképpen mentálisan meg tudtak újulni a szabadság és az autonóm művészet feltételeinek közepette, élve az alkalommal, kamatoztatva az újonnan előállt szituációt. Valamit jobban csináltak, mint mi. Visszaidézek néhány már említett nevet: Tóth Gábor ötven esztendeje folyamatosan aktív, készült róla egy történeti kötet, de nem került be a kánonba; Csáji Attila nemzetközileg is jelentős fényművészete csak éppen nálunk nem kapta meg az őt megillető helyet; fenyvesi Tóth Árpád a vidéki magányban és visszhangtalanságban elemésztette magát; munkásságának poszthumusz feldolgozása most van folyamatban. Tót Endre fiatalon elment Németországba, és megmentette magát. A 60-as és a 70-es években a kánont Nyugaton írták, mi pedig küszködtünk a kisebbrendűségi érzésünkkel. Holott teljesítményünket tekintve nem lett volna szégyellni valónk. A Marinko Sudac Gyűjtemény Ludwig Múzeumbeli megnyitóján figyelhettünk fel Marco Scotini kurátor szavaira, aki elmondta, egyre inkább az a meggyőződése, Kelet- Európában sokkal fajsúlyosabb anyag halmozódott fel a jelzett időszak művészeti teljesítményében, mint Nyugaton. Az ottani közönség és az ottani szakma csak nemrég kezdte megtanulni alkotóink nevét és megismerni néhányuk munkásságát, miután bizonyos galériáink egyre rendszeresebben járják a nemzetközi vásárokat. Vannak szomszédaink - például Szlovénia és Románia -, melyek világhírű márkaneveket építettek ki maguknak az országimázs szintjén művészeik megfelelő támogatása által. A helyes befektetés megtérül, a helytelen valószínűleg nem, a befektetés elmaradása azonban egészen biztosan nem fog. 104
