Hegyi Katalin: Titkok játéka. Válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából (Budapest, 2009)
Bizony a teológiai és filozófiai gondolkodás nagy harcot jelent, mert akármilyen hívők vagyunk is, rációnk, pozitivizmusunk és historizmusunk sokszor „ágaskodik"! Egész hitéletemet vagy - hogy egy kis önostorozással mondjam - hitetlenség-életemet a klasszikus alapképlet és alapjelenet jellemzi: Jákob harca az angyallal. Egyik nagyon kedves témám, amikor Abrahám vendégül látja a Három Angyalt, akiket a hivatalos egyháztörténet és bibliainterpretáció is néha „ószövetségi Szenthárom- ság"-nak nevez. (Az egyik angyal maga Isten volna? Vagy esetleg a három angyal: az Egyisten három aspektusa?)... Olyan helyen lakom itt Budagyöngyén, ahol a mentőautók serege rohan és fütyül és sikít végig a Szilágyi Erzsébet fasoron, mert szomszédom a János Kórház, oda viszik a betegeket. Egy alkalommal én is rázkódtam egy ilyen mentőautóban. Hallva szirénájukat, bármivel foglalkozom, én bizony elmondok egy fohászt a betegért. Tudom azt, hogy az imával kapcsolatban melyek a lehető megjegyzések. Ha Isten azt akarja, hogy az a beteg ott a mentőautóban vagy a műtőasztalon meghaljon, akkor úgyis meghal. Tehát hiába imádkoztam. Ha Isten meg akarja menteni, akkor az én imámtól függetlenül is megmenti, tehát fölöslegesen imádkoztam. Ugyanakkor mégis, mióta emberiség van a világon (kivéve modern társadalmunk tagjait), mégis, az emberek imádkoznak. Elkerülhetetlen ösztön. Noha tudjuk, hogy Uram Isten, ha el akarod pusztítani a beteget, elpusztul. Ezt tudom. És mégis a tehetetlen ember örök ösztöne: ha baj van, könyörög egy felsőbb hatósághoz és illetőséghez, hogy segítse meg. A legnagyobb teológusok se tudják megmagyarázni, miért van szenvedés a világon. És statisztikailag miért a legjobbak és a legártatlanabbak szenvednek többet, mint a gazemberek - így van ez már öröktől fogva, continuo ed ostinato. Cicero, De natura deorum... Nem tudjuk. De hát a szenvedés tudata művemben, életemben állandó. Nincs az a gyönyör, nincs az a boldogság, nincs az a jóleső falat a számban, amikor ne jutna eszembe egy éhező, egy haldokló. Ez nálam nem neurózis, nem leselkedő depresszió, nálam ez természetes. Életem rendjét és a tomboló diszharmóniák fölött mégis diadalmaskodó harmóniát nem zavarja. Lehet, hogy a vallás hatalmas Tévedés, Hazugság, de a középkorban ebből három valóságos dolog született: ad 1) a katedrálisok művészete, Lincolnban, Reimsben, Amiens-ben; ad 2) hatalom született, az egyház történelmi erő volt, tekintéllyel rendelkezett, például VII. Gergely tekintélye IV. Henrik császárral szemben; ad 3) sok-sok ember lelkében üdvözítő boldogság fogamzott, rengeteg ember - nemcsak szentek - lelkében: élő, valóságos erővé vált! Ma, a ráció diadalának korában, mikor állítólag nem lehet bennünket becsapni, mert a tömegkommunikáció érájában „Az Igazság" birtokában vagyunk, nemcsak a del lett évacué, hanem? - a terre is évacué! Nemcsak az ég lett kiürítve, a föld is kiürült. Ma? A művészet bolond! Az irodalom desperált! A filozófia, az egzisztencialista bölcselet meddő! A politika? Elképzelhető, hogy egy mai világpolitikus kanosszát járjon II. János Pálnál? A vallás tévedése, úgy látszik, boldogított, a ráció igazsága pedig kétségbe ejti az embert! Frivolitások és hitvallások, 1988 s7
