Hegyi Katalin: Titkok játéka. Válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából (Budapest, 2009)

Saját magam privát lexikonában ezt a cikket írnám vallomásos gyónással:

• sohasem volt professzionista író, hanem olyasféle, mint Montaigne a kastélyában, mikor Esszéit írja;

• mindennapi életének legapróbb részleteit (tárgyakat, embereket, szituációkat) és a Világegyetem és Nagytermészet tényeit örökké a legszorosabb párhuzamban látja;

• a valóság legvalóságosabb magját keresi, a totális és abszolút igazságot akarja kimondani, ezért ír vagy negyven éve napról napra óriásnaplót;

• érzelmi élete: a gyermek érzelmi élte;

• mikroszkopikus pontossággal lát, hall, tapint mindent;

• rendkívüli emlékezetével minden pillanatban egész múltját és képzelt jövőjét hordozza magában, ami nagyobb ólom- és aranyteher rajta, mint Atlasz vállán a Föld (sőt az Ég);

• sztoikus és középkori módon keresztény aszkéta, ugyanakkor erotikus mitológiákat tomboló dinamikával termő érzéki ember;

• mindenkihez végtelenül kedves és csak végtelenül kedves emberekkel képes érintkezni;

• a világ végokainak és végcéljainak reménytelen faggatója és faggatottja, ez lesújtóan kétségbe ejti, ugyanakkor aggályosán leltározza a kezdettől fogva megoldhatatlannak látszó kérdéseket;

• a múlandóság fölötti fájdalma keservesen zokogtatja - mindent, amit szeret vagy ami gyötri: szinte abszurd erőfeszítéssel akar megörökíteni;

• a legvégsőkig száguldó racionalizmusa és telhetetlen hitszomja együtt: szinte katasztrofális konfliktusok tragikus örvényébe taszítja;

7«