Hegyi Katalin: Titkok játéka. Válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából (Budapest, 2009)
Mennyire emberen kívüli utakon mozog a szerelem: az első szerető bűnbe szigetelt erény-sachéja az élet olyan mély rétegének megérzéséből áll, ahol régen nincs már ember, egyéniség, társadalmi lény; a második szeretővel való élet pedig száraz ritmikai alkalmazkodás csak, gépies párhuzam - úgyhogy az a tény, hogy bárkit bármikor rögtön meg tudok csalni, illetőleg csakis megcsalni tudok, az onnan származik, hogy a szerelemben nem szerepel soha az ember mint ember vagy személyiség... Paradox érzés: a második szeretővel való ölelkezéskor kettőt érzünk - először azt a végtelen szomorúságot, hogy „megcsaltuk" az elsőt (ilyenkor az első szeretőre, mint emberi egyéniségre, csak- arcképre gondolunk] - másodszor azt, hogy mennyire nincs ellentmondásban az új szeretővel való ölelés az első iránt érzett szerelemmel [ilyenkor meg csak az első szerető iránti érzésre gondolunk). Az kínoz, hogy a „legnagyobb” szerelem is kibírja a második szeretőt is - ha az elsőt el tudnánk felejteni, ha az első iránti érzést ki tudná irtani a második, akkor sokkal kevésbé éreznénk hűtleneknek magunkat: éppen mert az első iránti érzés érintetlen teljességben él tovább, éppen azért érezzük hűtlennek magunkat - a második szeretővel való ölelkezés így pontosan az első iránti érzés visszatükröző hulláma fölött játszódik le. Az emberi személyiség megsemmisülése nem egymás utáni ab- szenciákból áll, hanem ellenkezőleg, az összes szeretők valóságos egyidejű jelenlevéséből, a hűtlenség abszolút lelki élménye sok hűség egyforma erejű örök jelenlevéséből (a Juanus Ethicus probléma^ ): mivel a lelkem kibír három-négy szerető iránti teljes érzelmi hűséget, valószínűleg a szeretők személye csak kísérteties felület, de nem realitás, különben nem férnének mind a lelkembe. A szerelem múlandó? Őrültség. Éppen hogy nem múlandó, hogy örök: erre tanítottak meg a nagy hűtlenségek. Ha minden régi szerető teljesen meghalna számunkra, eszünkbe se jutna elmúlásról beszélni. Az örök jelenlevések ábrázolják a megsemmisülést, valami fordított szillogizmus-példával: Mária élő, Éva élő, Anna élő, tehát én semmi vagyok, tehát ők semmik. Mi mindenáron el szeretnénk csábulni, és ezt hiába várjuk a nőktől: az első szerető sokkal erősebb, semhogy a másik el tudná felejtetni, de az első szerető sokkal gyengébb, semhogy a második ne tudna egyetlen hunyorítással elcsábítani. Nincs emésztőbb bánat, mint látni, hogy „legnagyobb” szerelmeink is teljesen kötetlenek. Mért van az, hogy a személyhez (nem érzéshez) való hűséget csak akarni lehet, hogy az sohasem természetes? Egy millimikronnyi mágnes sincs a szerető személyében! Mért? Mért? Mért engedi, hogy megcsaljuk? A hűtlenség végeredményben nem létezik - valóság: a személyhez is szóló hűség iránti nosztalgia. (A Juanus Ethicus utólag érzi az erkölcsi kötelékeket, én tervszerűen kerestem a megsemmisítő második szeretőt, hogy lássam a rombolást, szerelem és egyéniség [női arckép] lehetetlenségét: melyik nő hinné el nekem az ilyen aszkézist?) Prae, 1934 46
