Hegyi Katalin: Titkok játéka. Válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából (Budapest, 2009)
Miért írom Le ilyen aggállyal a ruháidat? Mert bálványimádó vagyok, és ez a bálvány aktja - ez az ő pogány örökkévalósága; mert keresztény vagyok és tudom, hogy a test ugyan feltámad, de a ruhák nem: hadd legyen tehát a halál előtt feljegyezve a múlandóság gyönyörű tápláléka... Egész esti kék lényedben volt valami az árvácskák lényéből: az árvácska szelíd, kicsi, az árvácskában van valami tragikusan familiáris és idilli - ez a név is meg a német „Stiefmütterchen” is arra mutatnak. És te familiáris voltát, „polgári”, ennek a szónak soha nem álmodott költői értelmében... És az árvácska ugyanakkor csupa sötét bíbor és bársony, a színek misztikus élességével és éjszakájával: ez az idill - halálos. És a te idilled, szelíd és csacsogó Chiara, halálos volt: halálos volt, mert a jóság, a karitász, az ősz-érintett szüzesség, a kedvesség mérge volt benne. Itt kellene valami kis naplóelőzmény - miféle nők voltak közvetlenül előtted? Miféle asszonyok (mert asszonyok voltak) te előtted, aki mindenekelőtt lány voltál: lány, akikkel hosszú évek óta nem beszéltem. Mennyit szavaltam arról, hogy számomra a nő nem jelenthet mást, mint egy-egy testi impressziót (egy hajszál árnyéka, egy nyitva felejtett selyemgomb stb.) és anonim belebutulást egy fekete függönyé' ölelkezésbe. Hányszor dicsértem az asszonyok okos és higgadt szerelemtudását, szemben a lányok kapkodó szerelmi és férjhez menési tájékozatlanságával. Mindezen bölcselkedéseimet egy pillanat alatt megsemmisítetted, lány Chiara: te nem voltál egypár szigetelt impresszió, a vizualitás fáradt „imbiss"-jei, te nem ébresztgetted nyersen testi rutinjaimat sem - nem voltál dehumanizációs báb, a szex részben művészi (ez az impresszionista oldal), részben biológiai (ez a kohabitációs oldal) fikciója - nem: ember voltál, egész, egész ember, polgár, valóságos élő társ az életben. Ki várta ezt? A dehumanizáció költői mámora után (melyre az asszonyok tanítottak) a huma- nizáció mámora. És itt kezdődik az „érzékiség”: ahol nincs ágy, nincs akt, csak egy ember, egy egész ember - jellemével, hangjával, portréjával. Nem ismerem az alakodat: a Scuola lépcsőjén hosszú barna kabátban voltál, másnap este az éjszaka és a kepp sötétjében - itt kezdődik az „érzékiség". És ezért lehet csak lányba szerelmesnek lenni: a lány teste lebegő valami, mely bimbósze- rűen el van titkolva az emberi egyéniség gazdag levelei közé. Az igazul lány szépsége mindig „jellerrf-szépség, hogy egy elég béna szót használjak: összes gondolkozásának és gyakorlati habitusainak tükröződése. Milyen gyönyörű volt legyőzhetetlen szüzességed (ha talán nem is voltál már az, lényeges, hogy a házasság álmos szex-bürójában még nem éltél, mint a megjelenésed előtt körülöttem kódorgó asszonyok) és álasszonyos, koravénkedő józanságod - nincs szebb, mint egy „józan" lány („elvégre nem vagyok gyerek", mondtad mosolyogva): mennyire igaz és jogosult az okosságod, mennyire olyan, a szavakat nézve, mintha egy asszony mondta volna őket, de hiába: egész emberséged artemisi fehérsége, holdas, kéklevelű szüzessége hatja át őket - okosságod okoskodás. Te voltál az első nő, akivel hajnalig, napfölkeltéig együtt voltam - s ez volt a szelídség valami bolond, pazarló „castitas” legszebb öt óra hosszája. Végre „egy éjszakát töltöttem egy nővel", s ez az éjszaka tett ártatlanná. Vegyük elő régi rutinpszichológiánkat, és fecsegjünk arról, hogy ez az „ártatlanság” rafináltabb volt, mint mások perverzitása? Nem; hagyjuk ezt. Egy lány parancsoló profilja nem tűri. Az egyetlen metafora felé, 1935 25
