E. Csorba Csilla: Ady a portrévá lett arc. Ady Endre összes fényképe (Budapest, 2008)
Ady Endre fényképeiről
profil körvonala, mégis a leghívebb, mert közvetlen lenyomata a természetnek” - írja Johann Caspar Lavater33 a fény által létrehozott legegyszerűbb ábrázolásról. A 18. században oly divatos árnykép utódja, a „fény-irat” még sokkal inkább adja a profil és a teljes arc részletgazdag, „legigazabb” lenyomatát, fénymaszkját, mint elődei. A modell és a kép készítője - a mimika megfigyelésével, a pózzal, sőt annak tudatos kontrolljával, a tekintet kifejezőerejének fókuszba állításával - egyaránt arra törekszik, hogy az arc minél kifejezőbb legyen. „Az arc eredendő, határoktól megfosztott nyelv, írás”, a „legszebb és legbeszédesebb minden nyelv közül” - állítja a fiziognómia-kutatás ősatyja, Lavater.34 A fényképezés során, a feltalálás kezdetétől jelen levő személyközi, az én és a külvilág közötti párbeszéd - „tessék mosolyogni!” - szó szerint és átvitt értelemben is megelőlegezi a fotó későbbi tudatos „olvasásának” aktusát. A lírai én külső jegyeinek a technika segítségével való visszaadása, újrateremtése egyaránt nehéz, kihívást jelentő feladat lehetett a költő Adynak és a fotográfus Székely Aladárnak. Nem tudni, hány kísérlet előzte meg, míg a híres könyökre támaszkodó portré létrejött. Ez a póz kedvelt ikonológiai motívum: Albrecht Dürer Melankólia című metszetének főalakja fejét könyökére támasztva merül gondolataiba, az emigrációban is erőt mutató Victor Hugo hasonló testtartással üzen fényképén Franciaországnak, a híres fotográfus Nadar egyik Baudelaire-portréján is ezt a kissé teátrális beállítást alkalmazza: a tenyér az archoz emelve, a tekintet kissé enerváltan, lazán, a mindenkori szemlélőre helyezve jelenik meg. Székely Aladár és Ady közös szerzőségű Költő-ábrázolása többet ígérő. Az ábrázolt nincs a székhez láncolva, ezáltal a mozdulat dinamikusabb, a háttérben nincs zavaró elem, csak a tekintetre, az arcberendezésre, a kéz erőteljességére irányul a figyelem. De míg Baudelaire előbb említett híres arcképén a tenyér érintkezik az arccal, Adyén az ökölbe szorított kézre simul a fej: az írás szellemi és fizikai „kellékei” egymást támasztják. A nézőt - bár az ing és a kézelő vakító fehérje szembeszökő - Ady mágikus szemei vonzzák, a tekintet, amely univerzálisan a költőé, amely nem az „enyém”, nem „rám” pillant, hanem mindenkire, az örökkévalóságra. A tekintet, amely a nézésen („mi” együtt nézzük a fotográfussal) és a látáson, a gép „szemén” át értelmeződik. Paul Ricoeur a rejtélyt abban látja, hogy a „tekintet olyasvalami, amit a szemek kibocsátanak - miközben a szem mint optikai rendszer befogadja a kintről befelé sugárzó fényt”.35 Ez a fény átvitt értelemben a befogadók, a képet nézők tekintetéből is visszaárad. Ady pillantása senkit sem hagyott érintetlenül. Lédát már a vele való első találkozás lenyűgözte: „A szemei tűntek fel először nekem (...) Sose láttam ilyen szemeket, a tekintete, amelyet le nem vett rólam, nyugtalanított, és amikor elmentem, tekintete rajtam maradt.”36 „Nem lehet elfelejteni a szemeit, 33 A Johann Caspar Lavater négy kötetben (1775-1778) megjelent Fiziognómiai fragmentumaiból vett idézet Kocziszky Éva /. G. Hamann és a modernitás kritikája (Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.162.) című kötetéből való. 34 Kocziszky Éva: i. m. 157. 35 Paul Ricoeur: Az emberi arc felfedezése. Nagyvilág 20OL (XLVI. évfolyam) november, 1772-1776. (Mártonffy Marcell fordítása) 36 Révész Béla: Ady és Léda. Dante, 1934. 73. 13
