Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
A kitelepítőosztagnál (Szörényi Lászlóval beszélget)
jes hitelességgel a történetet, azt, amit én közelről láttam; millió esetet, hogy kerültek fel a listára és hogy vitték zárt vagonokban; a teljes deportálást. Régi vázlatok, jegyzetek, írások kerültek a kezembe az egyik fiókomból, olyan írások, amiket valaha nem írt meg az ember. Most már túl vagyok rajtuk, de úgy hasznosítom őket, hogy mint vázlatokat, megcsiszolom. Vázlatokként megírom őket, kibővítem úgy, ahogy valamikor írni akartam - ezt megcsinálom most, a mostani eszemmel. Tervezek egy ilyen sorozatot: Végleges vázlatok a szerző hagyatékából, ebben összegyűjtöm ezeket az írásaimat. Egyet már a Jelenkor múlt havi számában közöltem, most küldtem be Csordás Gábornak ezt az újat..., ez egy hosszabb, húszflekkes, A kitelepítő-osztagnál című írás. Ilyen volt Györkönyben - fantázia ráfogása mellett, nevek, egyebek -, sváb falu volt ez, ott próbáltam ezt a világot és ennek az időszaknak a hangulatát visszaadni; és az a benyomásom, hogy ebben a húsz oldalban - ezen az iszonyatos, kemény és tragikus időszaknak a történelmén keresztül - egy mini Magyarország históriai, lidérces térképe van talán benne. Hogy kerültem ehhez közel <1 Mielőtt azt a bizonyos, előbb említett lapot szerkeszteni kezdtük volna, dolgoztam: fizikai munkát, munkahelyemen rakodómunkás, szénrakodó munkás voltam; és mindig följebb törtem, sikerült az akkori közellátási felügyelőségen valami kis állást szereznem, malomellenőr lettem, ami nekem nagyon megfelelt, mert ez annyit jelentett, hogy nem kellett benn ülni a hivatalban, hanem kaptam egy kis motorbiciklit vagy kerékpárt, vagy valamit, faluról falura mentem, és a darálómalmokat ellenőriztem. És hát: mindennap más ágyban aludni, más főztjét enni, mi kell egy huszonévesnek1?- Én természetesen nagyon boldog voltam ezzel a vadmadárélettel. Akkor érkeztek meg Fejér megyéből, Nadap környékéről. Ott a Velencei tó-partján... SzL:... ott van az Osjegy... MM: Igen. Ott volt egy ilyen centrum, egy kitelepítőosztag-centrum, és Tolna megyéből is megérkezett egy ilyen kitelepítőosztag. Ez egy iszonyatos, vegyes ösz- szetételű bagázs volt, valamilyen kétes, mindig valami rettentő kétes származású és előéletű vezetővel, akik mellé államvédelmisek meg rendőrök voltak kirendelve. Mert ugye a kitelepítés soha nem volt feszültség nélküli, pláne hogy csángók is jelen voltak, akik nagyon indulatos és kemény fickók... Iszonyatosan embertelen volt: a kitelepítettek házában, a háznak a hátsó sarkában ültek a motyóikon a csángók, s vártak, hogy mikor telepedhetnek be, a háznak az első részében ültek motyóikkal a svábok, akiket vittek el, s nem jött a vagon. És teltek a hetek, s közben „hun” gyilkolták, „hun” verték egymást, „hun” szeretkeztek, „hun” gyűlölködtek. Valami borzalmas, feneketlen, vadnyugati állapotok voltak. Egy ilyen faluba - Kakasdra vagy Belacra, ahol együtt éltek majdnem két hónapig a kitelepített svábok meg a megérkezett csángók - bemenni... Ott minden éjszaka olyan volt, mint valahol a vadnyugat szélén, sose lehetett tudni, hol bukkan elő egy bicska. Az egész faluban csak egyetlen lámpa égett, egy nagy, 500-as körte a kocsma előtt, az volt az egyetlen fénypont. Egészen sajátos hangulata volt ezeknek az időknek. Közellátási felelősként voltam ott, ezt a kb. 50-60 fő létszámú kitelepítőosztagot végül is táplálni kellett, ez egy siserehad, amely megszáll egy falut. Nekem kellett felhajtanom a megfelelő burgonyát, vágómarhát, szóval etetnem kellett őket. Nem volt éppen kellemes beosztás. Nagyon közelről láttam az egésznek a mechaniz37
