Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
„...Megbocsáthatatlanul szeretem a földet...” (Jelenczki István portréfilmjéből)
ültem a diófa alá, és próbáltam továbbszőni a mesét. Régen voltam itt, jó pár éve már, még a diófa is megöregedett azóta. Aztán én is kikoptam a fa alól. Ezzel már a történetszemlélet legmélyén vagyunk. Az egész ilyen típusú, itteni tájnak a hangulata elképesztően szép volt ezekben a késő őszi hajnalokban, amikor ködkutyák úsztak el a présház ablaka előtt, és a ködből lassan leereszkedő őzek meg egy-két szarvas jöttek a lucernásra legelni. Olyan hallatlanul intim ez, emberi-állati közelségbe varázsolta át a tájat, hogyha korán keltem föl s ültem le dolgozni, és kinn köd úszott, szinte jelenésszerűen buktak elő a ködből őzek, szarvasok az ablak előtt. Ezek már ismertek engem. Itt elhúztak szépen a ház mellett meg a munkaasztalom mellett, és mentek át a lucernásba. Volt a mozgásuknak egy olyan térképe és rendje; én nem zavartam őket, ők benéztek, megálltak a gyönyörű agancsukkal, benéztek az írógépemre, és ment tovább az élet. Ennek a ritmusa és képi-érzelmi világa másfajta együttlét a természettel meg az élőlényekkel. Egy kicsit nyestem a bokrokat, ahogy egy teljesen szabad természeti tájban az ember megteremti maga körül meg az asztala körül, akárhol van, csinál egyfajta rá szabott rendet. Csak éppen igazítani kellett itt-ott a természeten valamennyit, hogy mégis meglegyen a lakott hely bensőségessége. Ezek a gon- dolati-érzelembeli összefüggések azok, ahonnét meg lehet közelíteni egy ilyen életforma belső varázsát. Ez egyáltalán nem antiintellektuális létforma. Sőt, éppen az intellektust olyan természetes irányba mélyíti el, amit nem tudok itt előkaparni az aszfalton. Gazdagabb rétegeződést ad ez az embernek. „...itt, a dombok között érkeztem haza...” Gimnáziumi tabló (Miklós világos öltönyben, hátul áll) 21
