Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
„...mindenütt ott van a kép...” (Márton Lászlóval beszélget)
„...mindenütt ott van a kép..." Márton Lászlóval beszélget ML: ... neked a táj hogyan jelent meg és hogyan élted bele magadat, hogyan tudtál kiindulni és kilépni belőled MM: Valószínűleg egy genetikusán meghatározott alapbeállítottságról van szó, nem nálam, hanem mindenkinél. Olyan vidéken nőttem fel, ahol a natúra tárgyi adottsága, tehát a Landschaft abszolúte adva volt, nem lehetett kitérni előle. Mert egy olyan kicsi város, mint Szekszárd, az urbanitás - bármennyire is cizelláltan szép volt ez a háború előtti Szekszárd a maga kicsiségében, urbanitás volt. De majdnem abban a pillanatban, hogy kiléptem a falak közül, ott volt Gemenc a maga háttéri csudálatosságával, állatvilágával; ott volt az emberi finom agrikultúra, a gondoskodó művelés, a szőlőkultúra, ami tulajdonképpen a filozófiához közelítő foglalkozás, a tőke megnevelése, a tőkesorok kijelölése... Ez filozófia! Pláne a termések. .. a termések...! Ezt úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy egy belső, nagyon-nagyon érintett materiális panteizmus munkál bennem. Én egész hirtelen sem tárgyat, sem emberi tájat nem tudok az emberi fenoméntől - tehát az úgynevezett lelkes fenoméntől- teljesen elidegenített valaminek tekinteni. A tárgyiasan megjelenő világot sokkal közelebb tudom érezni magamhoz, valamilyen dialógusviszonyban tudok lenni vele... Talán a feleségem nevetni fog bizonyos mániáimon. Bizonyos tárgyakat egyrészt nem lehet levakarni rólam, tőlem elszedni, mert egész egyszerűen az idő és az a használati folyamat számomra ez egy élő dologgá teszi őket. Mint ahogy hiszem is, hogy egész univerzumunkban a tudat nem egy különleges, nekünk kiosztott ajándék, hanem a tudatnak egy bizonyos szintje van nekünk kiosztva. És ez a tudat mindenben és mindenütt jelen van. Tehát ez meghatározza a tárgyhoz, a tájhoz és egyébhez való viszonyomat, egészen másképp, mint a mechanizáltan tárgyiasult nagyváros, ezek a modern nagyvárosok. Amibe például egy Mándy-féle alkat annyi lelket tudott beleszorítani... ML: De mindig természetesen abból kiindulva, hogy az már úgyis elpusztult és elsüly- lyedt... és csak utólag lehet belelátni igazából. Szóval nem hiszem, hogy egy Mándy-féle * * Részletek a beszélgetésből (1992) 125
