Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Előszó
Előszó Orbán Ottónak életeleme, megtartó közege volt a költészet. Gyerekkorától védelem a szorongató világ, a szenvedés ellen. Alig-alig túlzással: megpróbáltatásai csináltak belőle nagy költőt. Sorsa előzékenyen a kezére játszott: annyi keserves tapasztalatban részeltette, annyi magán- és közös terhet mért rá, hogy akár bele is rokkanhatott volna. Lelkiereje, hatalmas életösztöne a versben öltött testet. Azzal tudta naponként elszenvedett vereségeit győzelemre fordítani. Ha egy logikus elme előre meg akarta volna rajzolni költőpályáját, nyilván arra számított volna, hogy vaksin befelé forduló, egyre mélyebbre ásó, önemésztő-önelemző lírikus lesz belőle, aki alászáll lelke homályos pincéibe, s talán-talán majd kibeszéli, feloldja súlyos traumáit. Mert figyelhet-e kifelé az, akit ennyire megroncsolt az ellenséges történelem, a gyógyíthatatlan betegség1?- Csakhogy ő, alkat vagy véletlen szerencse hozta-e így, ki tudja, egyszer csak minden mozdulatával kifelé fordult. Sokszor, sokféleképpen elmondta, hogy miközben a maga sebeivel bíbelődött, ráeszmélt, hogy története, ha jól beszéli el, elkezd valami mást is kiadni. De nem egyszerűen az övéhez hasonló sorsúak rokon poklait. Annál sokkal nagyobb szabásút, magyarokét, zsidókét, ilyen-olyanokét, közép-európaiakét, vagy még általánosabban: a különféle, s valahogy mégis hasonló csapdákban vergődő 20. századi emberét. így lett költészete, miközben csökönyösen csakis magáról szólt, mindenfélével zsúfolt hatalmas freskó, mozgalmas, tragikus-katartikus drámák megjelenítője. Terjedelmében és belső terében egyaránt nagyarányú, fájdalommal és gyönyörűséggel visszhangos életműve halála percéig megtartotta megváltó természetét. A megtört testben a lélek kikezdhetetlen egészsége volt pályája bére. Ezért van, hogy ha józanul-illúziótlanul, ha illendően kétkedve beszélt is a líra jelenéről, jövőjéről, végül mégis mindig úgy éreztük, hogy, meglehet, most éppen nem divatos, de megejtő hevülettel, már-már romantikus elragadtatással hitt a vers nemcsak magára érvényes, hanem mindenkire, az egész világra kiterjeszthető jobbító erejében. Hitte, hogy amit csinál, halálosan fontos, a legfontosabb a világon. Ha bel cantóját szerette is megkeseríteni, elrontani, ha sokszólamú költészetében foglalt helye van is az iróniának, a csúfolódásnak, az indulatos szarkazmusnak, a manapság sikkes léhaság, a verset lefokozó könnyelműség sohasem kísértette meg. Ha magáról, ha legszemélyesebb ügyeiről, ha a világról, a korról beszélt, mindig hitt a pontos szó, a hibátlan rajz, a mondat, a megformálás erejében. Ez a, ha úgy tetszik, ódivatú hivatástudat magyarázza, hogy ösztönösen, olykor kihívóan fütyült az iskolák, elméletek csábító vagy erőszakos szabályzataira. Mindent kipróbált ugyan, de egy idő múlva mindennek hátat is fordított. Mert bármennyit alakoskodott is, akárhány szerepet eljátszott, megza- varhatatlanul független szellem volt. Egyébként is: más dolgokra kellett figyelnie. Többnyire veszélyes ostromgyűrűben élt. Páratlanul hiteles, szenvedélyesen tárgyilagos írásokban tudósított a kés alól. A tüzetes realista (ő ragasztotta magára ezt a címkét) már nem a gyötrelmes és káprázatosán szép foghatót, hanem a minden percében közelinek tudott semmit térképezte fel. Lator László 5
