Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)

Háború, ostrom, gyerekkor

...a valóság és a hihetetlen"

Igazából az egész ostromra úgy emlékszem vissza, hogy egy történet, ami megtörtént, tanújelei vannak, ha más nem, a romok. Ugyanakkor az egész minden mozzanatában hihetetlen és olyan, mint egy rémálom. Azt kérdezted, féltem-e a bombázástól«! Azt hiszem, nem. Nem volt már bennem hely arra, hogy... az egész valahogy nem e világi volt. Nyilván volt bennem egy konstans félelem, de az az élet volt. Azzal keltünk, feküdtünk. Amikor nagyon hangos volt, nagyon fütyültek a bombák, amikor a Lánchidat fölrobbantották, arra a mély hördülésre... Akkor meg lehetett ijedni, az valami rendkívüli volt. A többi, az csak a normál rutin. Egy ilyen beérzéstelenített állapotban. (...)

Az egészben ködös félálomban keveredik össze a valóság és a hihetetlen. Ezen belül az egyes jelenetek, amelyek megmaradtak, azok teljesen élesek, jól látható képek. A pince belseje, a fáspince, az egy szál gyertya, ami a falhoz van tapasztva és leesik, amikor a Lánchidat fölrobbantják. A ló a kapu előtt, amit fölszeletelnek.

(K. L.-interjú)

29