Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Ostromgyűrűben
a valóságban nemrég múlt hatvanhárom éves, és a kórházban az ápolónők és a szobatársak mindannyian „Ottó bácsinak” szólították. Lelkesedem én is, épp csak a magam tárgyilagos módján, számot vetve a valóságos körülményekkel. A valóság pedig az, hogy a szerencse egy korosodó férfit ért, akit nézhetnek fiatalabbnak a saját életkoránál, attól ő még nem lesz fiatalabb. A csoda persze így is csoda, sőt csak így igazán az, hogy ilyen körülmények között ennyit sikerült javítani a beteg állapotán, az életminőségén, ahogy ezt ma korszerűen mondják. Nem sikerült viszont, mert nem is sikerülhetett kitörölni az emlékezetemből húsz év minden megaláztatását, melyben nyomorék testem részeltetett. Nem sikerült, mert nem is sikerülhetett új embert faragni belőlem. Egy őszülő újszülöttet, akinek örömittas reakcióit várnák el tőlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az üdvrivalgók kedvét szegi a kényszeredett vigyor a számon, mellyel lelkes túlzásaikat nyugtázom, hogy olyan vagyok, mint régen, hogy visszafiatalodtam, hogy ki vagyok cserélve. Miközben, és ez a kétségkívül új eleme a hogylétemnek, egy kicsit olyan is vagyok, mint régen, egy csöppet vissza is fiatalodtam, valamennyire ki is vagyok cserélve. Az az igazság, hogy bármennyire is látványos az állapotomban bekövetkezett javulás, nem csoda történt velem, nem a vízen tanultam meg járni, hanem a földön, igaz, ott már másodszor, egy sikeresen végbevitt, nem mindennapi orvosi bravúr következtében. Mértéktartás, e pillanatban ez a legnehezebb tanulnivalóm, miközben új körülményeim között mintegy tanfolyamon tanulok újra élni. Mintha folytatódna a műtét, és nekem ébren kéne válaszolnom, ezúttal magamnak a magam kérdéseire, hogy mit bírok és mit nem, hogy se alá, se fölé ne vegyem magam a lehetőségeimnek. A csodát pedig épp a mértéktartás jegyében tekintsük annak, ami - közhasznú szófordulatnak arra az esetre, amikor minden előjel ellenére, váratlanul valami jó történik velünk ezen a világon. A rendelőben Sokan örültek fölbukkanásomnak olyan helyeken, ahol korábban már évek óta nem voltam látható, de senki sem annyira, mint P. doktornő, amikor besétáltam a körzeti rendelőintézetben lévő vizsgálóba. „Micsoda változás”, mondta, és úgy örült nekem, mint egy gyerek, egészen belepirult a nagy örömbe. Személyes ügyének tekintette a velem történteket; joggal, hisz az ő ötletéből kerekedett ki az egész kórházi vállalkozás. És most láthatta a minden várakozást fölülmúló eredményt. Amikor elköszöntem, hirtelen mozdulattal végigsimított a bal karomon. Látnivalóan saját magát is meglepte ezzel a mozdulattal, nem volt ez átgondolt cselekedet, a váratlanul rátörő szeretettől kamasz fiát simogatja meg így az anyja. Valami ilyesmi történt velünk is. A nálam legalább húsz évvel fiatalabb doktornő ezzel a mozdulattal a fiává fogadott. Egy percre én voltam az ő kilyuggatott koponyájú, őszülő, hatvanadik évén túl járó, újszülött fia. 113
