Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Ostromgyűrűben
Orvos és betege Klein György professzor, a stockholmi Karolinska Intézet hírneves sejtkutatója, akivel az elmúlt évek során jó barátságba keveredtem, írja valamelyik könyvében, hogy ártalmára van az orvos-beteg kapcsolatnak az, ha e kettő túl közel kerül egymáshoz, csökkenti az orvosi munka hatékonyságát, ha az orvos érzelmei foglyává válik, és nem tud betegére úgy is tekinteni, mint egy munkadarabra. Ez a helyzet nem ismeretlen egy író számára sem, a művéhez kell, hogy ilyen kapcsolat fűzze. Elmondhatom, hogy mi ketten V. doktorral, az engem operáló orvossal ideális párost alkottunk. De kezdjük az elején. Sokéves szerkesztői gyakorlatom képessé tett arra, hogy kis hibaszázalékkal fölismerjem más szakmák dilettánsait is. Nem a mesterségükhöz értek, a beszédükön hallom, ahogy azt is, ha valaki igazán ért ahhoz, amiről beszél. Nevezhetjük ezt egy sajátos emberismeretnek is, mindenesetre ez a képességem már sok kétes helyzetben volt a segítségemre. Abban is ez segített, hogy eldöntsem, elindulok-e a kés felé vezető úton«?- P. doktornő, a körzeti ideggyógyászunk, aki hónapról hónapra fölírja a nekem szükséges gyógyszereket, látva állapotom makacs rosszabbodását, nagy óvatosan fölvetette azt a kérdést, hogy nem kéne-e műtéttel próbálkozni^ Óvatosan, mert tudta rólam, hogy gyűlölök kórházban tartózkodni. Meglepetésére azt feleltem: - Nézze, én beteg vagyok, nem hülye. Ha úgy gondolja, hogy van értelme, próbáljuk meg. - Ennek a válasznak persze volt előzménye is. Valamilyen nem szorosan a szakterületéhez tartozó ügyben kértem P. doktornő véleményét, melyet ő olyan gyakorlatiasan, mondhatni, egy jó háziasszony hozzáértésével adott elő, hogy megéreztem benne a dolgát értő embert, akire érdemes odafigyelnem. Ő említette először V. doktort, aki egy itt név szerint nem említendő kórházban végez olyan műtéteket, amilyenekre nekem szükségem lenne. Műtéteket, mondom, mert agyunknak két összehangoltságukban is különálló féltekéje van, és ez minimum két operációt jelent. P. doktornő lelkesedéssel beszélt a sztereotaxiás (térbeli pontra célzott, fordíthatnánk a görögből származó műszót magyarra) műtétekről, melyeken korábban nem tudom, milyen minőségben vehetett részt az Agysebészeten, a pontosságról, amellyel ez a műtéti technika az emberi agyban közlekedik, a daganatok fogyatkozásáról meg más egyéb, főleg sebészorvosok számára fenntartott szépségekről. Nem voltam lelkes a hallottaktól, de tudtam, hogy az, amit hallottam, a legteljesebb mértékben komolyan vehető. Aggályomra, hogy a műtét valamilyen módon befolyásolhatja szellemi képességeimet, mosollyal válaszolt: „De hiszen az az agynak egy egészen más területe!” Beleegyeztem abba, hogy a doktornő megbeszéljen egy találkozót V. doktorral. Leendő operálómmal kórházi szobájában találkoztam, egy emeletráépítés során kialakított, és három orvos befogadására szánt sufniban, ahol attól lehetett tartani, hogy V. doktor, ha föláll a helyiségbe férő egyetlen íróasztal mögül, fejét beleveri a plafonba. V. doktor különben inkább keltette egy hajdanában sok gyermektápszert fogyasztott, kerek arcú, szőke óriáscsecsemő benyomását, mint egy emberi agyakban dúló Doktor Frankensteinét. Mindemellett tetszett a viselkedése is. Részvétteljes volt, de csak annyira, amennyire ezt az emberség megkívánja; nem öntött nyakon a segíteni nem tudók ragadós szánalmával. Ezzel szemben pontosan kérdezett. Ezt betegként szerzett sokéves praxisom birtokában elég jól meg tudtam 108
