Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Ostromgyűrűben
gyógyszer maga is ellenünk fordul; huzamos, sokéves szedés esetén mellékhatásai támadnak, e mellékhatások a beteg áldozatot fö-le buktatják az on és az off fázisok örvényeiben; a paradoxon szorításából nincs menekvés, gyógyszer nélkül a páciens nem tud létezni, gyógyszerrel viszont csak így tud létezni; érzem, hogy szellemi fölényem ellenére szorulok befele a szorító sarkába. Ellenfelem sokáig készülődött a nagy ütésre, és most elereszti a kezét. Azon kapom magamat, hogy már hetek óta ki sem teszem a lábamat a lakásból, csak ülök valamilyen ülőalkalmatosságon, vagy fekszem a szobámban található heverőn, és a lakáson belül is bottal közlekedem. Az utolsó öt évben a betegség fölénye egyre szemmel láthatóbb volt. És ez sokakat hangolt együttérzésre, mely kiváló táptalaja a legkülönfélébb babonaságnak. Már az első tíz évben is bővében voltam a jó tanácsoknak és képtelen ötleteknek a különféle természetgyógyászati eljárásoktól a legvadabb hókuszpókuszokig, mint az energiasugárzás távolból meg más hasonló csodamódszerek, és ez az ellátottság a második tíz évben csak fokozódott. Egy kórházi főorvos a Merlin Színház büféjében lilára szorította a kézfejemet, hogy érezzem a belőle belém áradó, gyógyító energiát. - Hinni kell benne - mondta. - Ebben a marhaságban £ - kérdeztem vissza nagy hálátlanul. Masszírozták a talpamat, böködtek koreaiak Koreából magukkal hozott akupunktúrás tűkkel - nem akartam, hogy a családom azzal vádolhasson, hogy nem tettem meg mindent a gyógyulásomért. Segíteni persze egyik módszer sem segített, ahogy az ukrán csodadoktor sem, ez utóbbi főleg azért nem, mert Andrjúsához már nem voltam hajlandó elutazni vidékre, azzal a fölkiáltással, hogy ami sok, az sok. Ekkortájt, úgylehet négy éve merült föl először a műtét gondolata, előbb csak elvont lehetőségként; Santa Monicából Jascha Kessler, amerikai költő és író, a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem irodalomprofesszora, barátom és fordítóm küldte el egy fényképekkel és rajzokkal illusztrált cikkét valamilyen népszerű tudományos folyóiratnak, abban olvastam egy dél-kaliforniai klinika sebészeinek merész vállalkozásáról; még a kezdet kezdetén tartott a dolog, néhány eset Kaliforniában, súlyos állapotban lévő öregek, akiknek ez maradt a legutolsó reményük, túl nagynak látszott a kockázat még elméletileg is, nem szólva arról, hogy köztünk volt egy vagy több óceán, attól függően, hogy merre repüljük körbe a földet. Ilyen kicsiségek azonban manapság már nem tarthatják föl a csúcstechnika terjedését; ami tegnap még csak Amerikában volt honos, ma már Európában is az. Ez év elején már komolyan került szóba a műtéti beavatkozás, méghozzá itthon elvégezve, Magyarországon. Nem mondhatom, hogy könnyen álltam kötélnek. A fentebb mondottak alapján a Parkinson-kór gyógyszeres kezelését nagyjából azzal tekintettem egyenértékűnek, mintha bugylibicskával szerelnénk egy svájci órát. Most tehát szereltessek még két redőnyhúzó rudat is az agyamba1?- Félni nem a várható fájdalmaktól féltem, hanem attól, amire Parti Nagy Lajos kérdezett rá már a műtét után: - És nem féltél, hogy eltalálják az agyadban a Szabolcska-pontoH Dehogynem. Ettől az egytől féltem csak igazán. 107
