Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)

Ostromgyűrűben

Gyógyszer, munka

(Naplórészlet)

október negyediké, vasárnap; kilencvenes évek

Megint eltelt egy hét. Történt, ami történt. Lelőtték, kinevezték, nyilatkozott. Az áldozatok többsége, mint rendesen, nő és gyerek. A föld tehát zavartalanul forog, és áll a helyén a tőzsdeépület is, az árfolyamok, mint enyhe szélben a búza, ingadoznak. Az őszi divat: térdig érő csizma alvadt vérből, azon fölül sugárzó optimizmus. Dr. Körülmények és neje szívesen látja Önt és kedves családját állófogadásán, öttől hétig.

Nyasgem, üzenem neki. Száz év szenvedés után ez a világ ugyanolyan, mint amilyen mindig is volt, csak most egy kicsit másképp az.

Ezen a héten valójában egy fontos esemény történt.

Az, hogy mindennap megtettem az első lépést.

Az első lépés közmondásosan nehéz. Különösképp annak, akire Parkinson törvénye érvényes, mégpedig nem Cyril Northcote Parkinsoné, az íróé és történészé, hanem Jamesé, a tizennyolcadik század közepén született londoni orvosé, aki a róla elnevezett betegséget fölfedezte.

Helyzetem viszonylag egyszerű. Vonz a Föld. Nem kell mást tennem, csak any- nyi q értékre kell fölgyorsítanom a bal lábam fejét, mellyel az ki tud törni a Föld vonzásköréből. Öreg rakétásnak ez rutinmunka. Begyújtom az agyamat, és így szólok a csontváza kilövőállványán égnek meredő, tehetetlen test sötét tömegéhez: „Ide figyelj, öreg, most ha beledöglesz is, megmozdítod a bal lábadat. Nem bánom, segíthetsz azzal, hogy a súlypontodat óvatosan áthelyezed a jobb lábadra. Vigyázz, el ne ess, reggel van, fejedben még a fiatalság szédülése. í-így, las-san, ügyesen. Jól van. És most emeld! Emeld a lábad! Emeld, rohadt állat! Na! NAA!”

És emeli. Emelem. A gólem döcögve megindul, közben csal egy kicsit, rátámaszkodik az asztal sarkára, belekapaszkodik a fotelba, de végül is nem esik el, és eléri az íróasztal mögött álló karosszéket.

„Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”, írta mintegy végrendeletéül egy öreg, alkoholista amerikai író, akkortájt épp divatos világhíresség, mielőtt szájba lőtte volna magát a vadászfegyverével.

Nem, egy ilyen konok, korlátolt, megátalkodott lényt soha.

Ülök a billentyűim előtt. Két teljes óra, amíg a gyógyszer kitart. Addig az enyém a végtelen papírlap. Addig szabad vagyok, mint a madár.

Sietek is, repülök egy kört, csao.

(Orbán Ottó: Cédula a romokon. Magvető, Budapest, 1994, 270-271. o.)

10 2