Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színházi műhelymunka
A színházban folyó műhelymunka bemutatása lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A színház- történet kutatója nem látta vizsgálódásának tárgyát, a színjátékot. Mit ismer belőle? Ha szerencséje van, ismeri a dráma szövegét, a dialógusokat, melyet a színészek előadtak. A szavakat és mondatokat értelmezi, de fogalma sincs arról, hogy ezt a szereplők milyen tempóban, milyen hangszínnel és hangerősséggel mondták. Azt sem tudja, hova kerültek a hangsúlyok, hol tartottak szünetet, mikor vettek levegőt. Ha ismeri az előadás rendezőpéldányát, jóval több mozzanatot rekonstruálhat. „A rendezőpéldány az előadás rendezői elgondolását tükrözi. Leolvashatók belőle elsősorban azok a dramaturgiai változások, amelyeket a dramaturg vagy a rendező a mű szövegén eszközölt” - írta Staud Géza a forrás ismertetésekor.1 A rendezőpéldány történeti fejlődését pedig így jellemezte Staud: „Paulay óta, de még inkább Hevesi óta, nemcsak az jellemezte a rendezők működését, hogy hatékonyan belenyúltak a színművek szerkezetébe, kiterjesztették figyelmüket az előadás minden - nemcsak szövegi és színészi - mozzanatára, hanem az is, hogy elképzelésüket szükségesnek tartották megrögzíteni a rendezőpéldányokon.”2 A rendezők különbözőképpen dolgozták ki példányukban az előadás részleteit. Hevesi Sándor csak a legáltalánosabb utasításokat jegyezte be, a többit a próbák során ceruzával írta hozzá. Horváth Árpád rendezőpéldányában a drámai művet ugyanúgy értelmezte, ahogyan a jellemeket és a szituációt.3 A legtudatosabb ebben a vonatkozásban is Németh Antal, akinek rendezőpéldányai egyszerre filológiai-, dráma- és színháztörténeti tanulmányok, de pontos és lényegre törő bejegyzések olvashatók benne a színpadtechnikáról, a színészeknek adott instrukciókról, a színészek mozgásáról, az előadás menetéről.4 A rendezőpéldányok önmagukban mégsem tudják felidézni az előadást, ráadásul az egyes színházi alkotók rendezőpéldányait a színházi előadás rekonstruálásának más-más fázisában lehet felhasználni. A legtöbb vázlat az előadás technikai rendjéről igazít el; némelyben csak díszletrajz található; esetleg feltünteti a szereplők elhelyezkedését, helyváltoztatását. 1 Staud Géza: A magyar színháztörténet forrásai, 1. Budapest, Színháztudományi Intézet-Országos Színház- történeti Múzeum, 1962, (Színháztörténeti könyvtár, 6.) 20. 2 Staud Géza: i. m., 22. 3 Horváth Árpád: Modernség és tradíció. Színházi írások. Válogatta és szerkesztette: Rácz Lajos. Budapest, Gondolat, 1982, 806-109. és 295-315. 4 Németh Antal: Új színházat! Tanulmányok. Válogatta és szerkesztette: Koltai Tamás. Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó, 1988, 289-321. 501
