Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)

Műsorpolitika, dramaturgia

rávilágított arra, hogy a kasszapolitikát folytató színházvezetőket a közönség köti béklyóba: „Az ilyen színház nem neveli, hanem elneveli, mert kiszolgálja a közönséget. Alávetve magát »az ezerszemű Cézár« zsarnokságának, kénytelen mindvégig kurtára fogott pórázát követni. Alapjában véve tehát saját magát bénítja meg, mert a közönség, a tömeg mindig konzervatívabb, mint az individuum, a szellem. A közönség az újban legfeljebb a divatot kedveli. A modernség eszmeibb fogalom; kifejezői az írók, az igazi írók, míg a divatot a színműtermelés nagyiparosai képviselik, akikből tizenkettő pontosan egy tucat, és akikből jellemzően éppen a Vígszínháznak van legkiadósabb kollekciója...”2

Bisztray Gyula összefoglalásában nem a színházvezetők tudatos döntésének tulajdonította, hanem a publikumot „széles körzetekből” toborzó közönségszervezésnek, hogy a Magyar Színház „a legellentétesebb műfajokkal, a vallásos drámától a legsikamlósabb bohózatig megtalálja számításait ugyanazon deszkákon.”

De milyen műsorpolitikát folytattak a kisebb színházak? Erre nézve érdemes idézni Bárdos Artúr vallomását, aki az irodalmi és a színházi programot megpróbálta harmóniába olvasztani: „Nehéz volt akkoriban Pesten egy színház művészi színvonalához a magam szívós módján ragaszkodni. Molnár és Herczeg mellett lehetőleg új és bátrabb magyar írókat szólaltattam meg, új színészeket, új színpadi kísérleteim stílusában.”3

Azt azonban Bárdos sem tagadta, sőt meg is fogalmazta, hogy a közönség elvárásait figyelembe kellett vennie. S főként a színházat finanszírozó vállalkozónak: „A pénznek ki kell tartania addig, amíg a közönség ki nem művelődik az új élvezetre. [...] ebben az országban sohasem, még egyetlen egyszer sem akadt színházi mecénás, aki úgy adott volna pénzt színházra, hogy őt a bevétel nem érdekli, csak az, hogy a színház mit produkál.”4

Ebben a korszakban igazán átgondolt műsorpolitikáról, gondos dramaturgiai munkáról csak Németh Antal Nemzeti Színházáról szólva beszélhetünk. Székely György így foglalta össze az igazgató törekvéseit: „Rendszeresen és bőségesen játszották továbbra is a klasszikus szerzők - elsősorban még mindig Shakespeare - értékes alkotásait. A Shakes- peare-darabokat 1940 és 1941 között - a Teli Vilmos, a Cyrano de Bergerac és a Peer Gynt színrevitelével - »romantikus« sorozattal bővítették. A jubileumi évad után keve2 Bisztray Gyula: Színház és közönség. In: B. Gy.: Színházi esték, 1930-1940. Budapest, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1942, 209.

3 Nadányi Pál beszélgetése Bárdos Artúrral és feleségével. Voice of America, 1962. OSZMI Hangtár HI< 352

4 Bárdos Artúr: Játék a függöny mögött. Budapest, Vájná és Bokor, 1942, 9.

476