Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színházi törekvések az utódállamok területén - Egy kisebbségi színigazgató a magyar színészet országútján - Faragó Ödön
Az impériumváltás előtt Szlovákiának és Kárpátaljának (a két világháború közötti szó- használat szerint Szlovenszkónak és Ruszinszkónak) a Magyarországhoz tartozó területét hat színi kerületre osztották. Legjelentősebb társulattal a kassai-brassói, a pozsonyi-fiumei és a miskolci-ungvári kerületek rendelkeztek, közülük a kassai-brassói és pozsonyi-fiumei színi kerületekben elsőrangú társulat játszott, s ezek az idényből 8-8 hónapot Kassán, illetve Pozsonyban töltöttek. 1918 után mindez gyökeresen megváltozott. Egy 1920-ban kiadott rendelet szerint egy társulatnak kellett ellátnia Kassa és Pozsony, valamint néhány, a határozatban megadott kisváros magyar színielőadásait. Ezt a koncessziót Faragó Ödön kapta meg, akinek a színházépületeken meg kellett osztoznia a szlovák és a német társulattal is, ráadásul a színi évadok beosztása sem kedvezett a magyar társulatnak. Ezen túl, ha szlovák műkedvelők igényt tartottak a színházépületre, a kiszolgáló személyzettel együtt díjtalanul át kellett azt engedni. Bár a városi rendeletek havi két alkalmat írtak erre elő, a szlovák hatóságok teret adtak az ennél gyakoribb kiigénylésnek is. Gyakran estek ezek a műkedvelő előadások, ünnepségek a legnagyobb bevételt jelentő hétvégi estékre. A magyar színészet működését további korlátozások is akadályozták. A Csehszlovákiában 1921. február 16-án megtartott első népszámlálás után csak abban a városban engedélyezték magyar színtársulat szereplését, ahol a felmérés szerint a magyar lakosság lélekszáma meghaladta a húsz százalékot. Faragó az új történelmi helyzetben szükségesnek tartotta cseh vagy szlovák darabok magyar nyelvű bemutatását is, így operaegyüttesével elsőként vitte színre magyarul Smetana Eladott menyasszony című operáját, s a felvidéki magyar íróknak - Lányi Menyhértnek, Merényi Gyulának, Sándor Imrének, Sebesi Ernőnek, Sziklay Ferencnek, Vécsey Zoltánnak - is teret adott. A megbékélést kívánta szolgálni azzal is, hogy műsorra tűzte a modern cseh drámairodalom kiemelkedő alkotásait: Karel Capek R. U. R. és Frantisek Langer Periféria című színművét a budapesti színházakat megelőzve mutatta be. Az 1918 és 1938 közötti időszakot vizsgálva leszögezhető, hogy „a szlovákiai magyar színjátszás két évtizedes történetének legértékesebb részét Faragó színtársulatának 1919-1923 közötti működése jelenti. Ebben az időszakban a társulat tevékenységében - minden nehézség ellenére - kimutatható az értékesebb műsorra, magasabb művészi színvonalra való törekvés. Kétségtelen az is, hogy ebben az időszakban a Faragó-társulat Magyarország vidéki társulatainál is magasabb színvonalat képviselt.”3 Azonban a pozsonyi székhelyű, a magyarság ügyeit is intéző szlovák minisztérium 1923 tavaszán megvonta bizalmát Faragótól, és Földes Dezsőnek adott játék- engedélyt. A politikailag megbízható, de tapasztalatlan Földes, aki színházi felszerelését is Faragótól volt kénytelen bérelni, alig egy évig regnált. Ez az időszak elég volt ahhoz, hogy bebizonyosodjon, Földes nem rendelkezik a társulatvezetéshez szükséges képességekkel, rendezői tehetséggel és tőkével. A társulat körüli botrányok egyre gyakoribbak voltak, előadások maradtak el, a társulati tagok nem kapták meg járandóságukat, a közönség távolmaradással tüntetett. A szlovák sajtó a helyzetet úgy értékelte, hogy a magyar lakosságnak nincs szüksége színházra, felesleges is magyar színházi szezont tartani Kassán, a csehszlovák társulat átveheti a magyaroknak fenntartott terminust is. így egyre gyakrabban vetődött fel Faragó Ödön neve, aki megoldást jelenthetett a szlovenszkói magyar színészet válságára. „Mikor 3 Kováts Miklós: Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában, 1918-1938. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 1974, 41. 340
