Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Intézménytörténet - A Nemzeti Színház a második világháborúban
Németh Antal, a színház igazgatója úgy vélte, hogy akkor jár el helyesen, ha a politikát egyszer s mindenkorra száműzi a falak közül. Ennek érdekében a Nemzeti Színház törvény- könyvébe új paragrafust illesztett. „Az 1938. október hó 29-én megtartott ötös bírósági ülés a következő elvi döntést hozta: A Nemzeti Színház tagjai és alkalmazottjai nem lehetnek olyan egyesület vagy bármely más megjelölésű szervezet tagjai, amelyekben való részvétük vagy tagságuk ellentétbe állíthatja őket az állam törvényes rendjének követelményeivel, közvetlen felettes hatóságuk intencióival és a színház vezetőségének szellemével. Nem lehetnek az ilyen egyesületeknek tagjai még akkor sem, ha az ellentét csak látszólagos. Fokozottabb mértékben áll ez azokra az egyesületekre, társaságokra vagy tömörülésekre, amelyek tagjaiktól esküt vagy bármilyen olyan nyilatkozatot kívánnak, amely lelkiismereti kötelezettséggel jár. Aki ilyen társaságnak, egyesületnek stb. tagja, vagy ha csak az ilyenek üléseit rendszeresen látogatja, vagy a kormány tagjairól becsmérlő kijelentést tesz, meg nem engedett módon és formában kritizálja vagy sértegeti, vétséget követ el, és a bíróság belátása szerint V* havi fizetésétől kezdődően a színháztól való azonnali elbocsátásig terjedő büntetésre ítélhető.”7 Tegyük hozzá, hogy Németh Antal inkább a szélsőjobboldali érzelmű tagokat sújtotta a törvény biztosította büntetéssel, míg a baloldaliak - egészen a német megszállásig - a helyükön maradhattak. Németh nemcsak ebben a kérdésben próbált meg taktikázni. A Németországgal kötött szövetség idején sem adaptált náci propagandaműveket, a német-magyar kultúrcsere-egyez- mény jegyében Schiller-drámák budapesti színrevitelére kért fel német rendezőket. Magyar Bálint szerint a „német kultúrpolitika szerves része volt a csatlósállamokkal való színházi kapcsolat megteremtése, ami a német színházi expanzió alapja lett volna, magyarországi német színházak megszervezésének előkészítése. Frick német belügyminiszter [1939-ben tett - szerk.] látogatásakor csodálkozással látta, hogy Magyarországon magyar nyelvű a színjátszás.”8 A német-magyar színházi kapcsolatokat a berlini Schiller-Theater budapesti vendégjátéka nyitotta meg. A Fővárosi Operettszínházban 1940. május 25-én Calderon A zalameai bíró című színjátékát adták elő. Ezt követte Hans Meissner rendezése a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon; Friedrich Schiller Teli Vilmos című művét 1940. június 22-én mutatták be. Viszonzásul Meissner Németh Antalt Frankfurtba hívta, ahol 1940. november 16-án a Nemzeti Színház direktorának irányításával vitték színre Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét. A kulturális kapcsolatok keretében a Nemzeti Színház németországi vendégjátékra utazott; kétségtelenül ez volt a legnagyobb szabású vállalkozás. Székely György így összegezte az esemény jelentőségét: „Nem hasonlított ez az út egyetlen más elődjéhez sem. Nem egyetlen virtuóznak Európa-hódító körútja volt, s nem is vándorkomédiások céltalanul bolyongó csapata; nem egy nagy nemzet kultúraterjesztő haditette, s nem is pénzgyűjtő, vidéki turné. 7 A Nemzeti Színház szabályrendelete, törvénykönyve és kiegészítő rendelkezései. Az eredeti iratok szó szerinti sokszorosítása. Készült 1939. április hóban. 58-59. 8 Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között (1917-1944). Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1977, 392. 236
