Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Intézménytörténet
A magyar színházművészet 1920-tól 1949-ig tartó korszakát a jelentős színházak történetével lehet a legszemléletesebben bemutatni. A repertoár, a színház társulatának összetétele, igazgatójának személye nemcsak az irodalmi, társadalmi, közéleti és politikai viszonyokat jellemzi, arra is utal, milyen volt a közönség ízlése, melyik társadalmi réteg járt színházba, az ország jelentős történelmi fordulópontjait milyen színházi bemutatók kísérték. A Nemzeti Színház történetéről a leghitelesebb összefoglalást Pukánszkyné Kádár Jolán írta.1 Amikor az összegzés megjelent, egyik kritikusa kiemelte, hogy a szerző munkája azért hiánypótló mű, mert az intézmény történetére vonatkozó okmányok és levéltári adatok alapján készült. Sajnos ezt a hatalmas, példamutató feltáró munkát nem követte újabb. Elsősorban objektív okok miatt. A történelem során Budapest többször lángba borult, 1945-ben és 1956-ban is megostromolta a szovjet hadsereg. De a színházak gyakori átalakítása, csődje és bezárása sem kedvezett a dokumentumok módszeres gyűjtésének, rendszerezésének és feldolgozásának. A színházak működését kísérő akták, feljegyzések, jegyzőkönyvek, szerződések többsége elveszett. A magángyűjtemények becses darabjai sokszor a tulajdonosok halála után semmisültek meg. Megmaradtak viszont az anekdoták, a jól értesült kortársak sokszor egymásnak ellentmondó beszámolói, a marxista színháztörténet-írás kánonja szerint kialakított összefoglalások. Pukánszkyné Kádár Jolán arra törekedett, ahogyan ezt A Nemzeti Színház százéves története című monográfiájának előszavában megírta, hogy a munkája végén nyugodtan elmondhassa Tinódi Lantos Sebestyénnel: „az mi keveset írtam, igazat írtam”. Mivel a két világháború közötti korszak nem bővelkedik olyan forrásokban, melyek a magyar színjátszás jellemzőit lényegre törően bemutatnák, meg kell elégedni néhánnyal, melyek egy-egy kérdésről, egy-egy jelenségről kimerítően és érzékletesen szólnak. A színháztörténeti korszakok szintéziséhez, a bemutatók rekonstrukciójához, annak megértéséhez, hogy a színházi vállalkozásban az adminisztráció és a művészeti tevékenység egyenrangú, nem elegendő a primer forrásokat feltárni - legalább olyan fontos felhasználni a személyes élmények nyomán született emlékezéseket és a szemtanúkkal készített interjúkat. 1 A Nemzeti Színház százéves története. I. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1940 (Fontes historiae hungaricae aevi recentioris. Magyarország újabb kori történetének forrásai) 225
