Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színház és társadalom
elszegényedése, reménytelen/beteljesült szerelem. Talán nem véletlen, hogy a racionálisan, hideg fejjel gondolkodók alig kerültek a teátrum bűvkörébe, s a határozott céllal induló, s töretlen szerencsével folytatódó értelmiségi karrierek közül sem sok végződött a színházban. A színészi pálya vonzerejét abban kell keresnünk, hogy a színésztársadalom legfelső rétege - különösen a film megjelenése után - a hazai szellemi elit része lett: magas jövedelméből villát vásárolt, személyzetet tartott, műkincseket gyűjtött, utazott, autót vásárolt, előkelő sportot űzött. Úgy alakította életformáját, hogy minél gyümölcsözőbb kapcsolatokat alakíthasson ki a gazdasági, pénzügyi és politikai osztály reprezentáns elemeivel. A színészek és színésznők pályájának alakulását a polgári nyilvánosság legfontosabb szervén, a sajtón keresztül szemlélhetjük. Bár a hírlapírók és kritikusok hajlottak a túlzásokra, elfogultak voltak, s igyekeztek egy-egy művész felemelésével, mások elmarasztalásával beavatkozni a színházak életébe. De akkor sem járunk jobban, ha az emlékiratokból akarjuk megismerni a színházművészek életformáját, a társadalomban betöltött szerepüket, a hazai kulturális életre gyakorolt befolyásukat, hiszen alig van olyan ember, aki objektiven tudja értékelni életét. A memoárírók boldogan gondoltak vissza életüknek arra a korszakára, amikor még aktívan éltek, és sikert sikerre arattak. A megszépítő messzeség azonban átformálta az emlékeket, az életüket alakító dinamizmusokat pedig - az intrikát kivéve - egyáltalán nem vették észre. A forráskritikát megnehezíti, hogy nem állnak rendelkezésre olyan dokumentumok, melyek megerősítenék az egyes állításokat, árnyalnák a történeteket, mélyebben jellemeznék a szereplőket. Az emlékezéseket legfőképpen az határozza meg, hogy milyen alkalomra készülnek. A nyilvánosságnak szánja-e a szerző, vagy más célja van vele. A színházi memoárok, persze, ugyanazt a receptet követik - gyermekkori élmények - iskolák - mesterek - csodálatos pályakezdés - elismerések - tövisek és virágok - keserű kiábrándulás (esetleg boldog vég) mégsem mindegy, hogy az írás a pályafutás melyik időszakában készült. Pályafutásuk lezárása után készült Békássy István és Szűcs László összegzése. Szűcs emigrációjában, hetvenhárom évesen gondolt arra, hogy megörökítse mindazt, ami vele történt: terjedelmes emlékiratot hagyott hátra, melyet halála után felesége juttatott el Budapestre. Nem életrajzi regény született a színész, operaénekes, színházigazgató brazíliai emigrációjában, hanem részletes, alapos, az időrendet szorosan követő beszámoló életének minden fontos eseményéről. A memoár hitelességét Szűcs úgy akarta alátámasztani, hogy azokból a hírekből, kritikákból, riportokból közölt részleteket, melyek pályafutását kísérték. A hírlapokból természetesen csak azokat a részeket idézte, melyek személyével foglalkoztak, ez jól mutatja, hogy a múlttal való szembenézésnek mi volt a legfőbb oka. Arról szeretett volna megbizonyosodni, vajon sikeres volt-e pályája Magyarországon, melytől nemcsak majd három évtized választotta el, hanem tízezer kilométernyi távolság is. Békássy István kortársa volt Szűcs Lászlónak, sőt játszottak is együtt az operettszínpadon. Hosszú ideig élt az Amerikai Egyesült Államokban, de emlékezésére mégsem idegenben került sor, hanem Magyarországon, ahová az 1980-as években visszaköltözött. Nem írta meg emlékiratát, bár több jel is azt mutatja, hogy foglalkoztatta a gondolat, hogy fordulatos, tanulságos, a XX. század történelmi és politikai fordulatait is érintő életét megörökítse. Ez a munka azonban nem készült el, s meg kell elégednünk azzal a kétórás szóbeli emlékezésével, melyet szerényen így zárt le: „Ez minden!” 16
