Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)

Levelek 625-859.

Fia, az író, nem ennyire naiv és tájékozatlan, tudja, hogy a veszély közel jár. A razziákban elfogottaknak nincs kegyelem; esténként az óvóhely előterében élesen hallani a néhány száz méterre húzódó Duna-partról a keretlegények gépfegyversorozatait.

Ám valami megmagyarázhatatlan indíték nyomán nem működik az ő veszélyérzete sem. Már-már természetellenes nyugalommal vészeli át az utcai igazoltatásokat és a feje fölött zajló tűzpárbajokat.

Nyugalmában akár számvetést is készíthetne az elmúlt hat évről, amely alatt hiába maradt Szilasi Vilmosék tanácsára az anyanyelv közegében, tollát szinte kizárólag mások mondatainak a szolgálatában használta. S elgondolkodhatna az ezt megelőző öt évről is, amit nagyregényének a fogalmazására szentelt, de az még most is csak gépirat. Igaz, mások vigyáznak rá, mert — legalábbis egyikük — tudja, hogy a 20. századi magyar próza „idegen”, de meghatározó értéke.

S nem is reménykedik különösképpen. Nem a megmenekülés foglalkoztatja. Elfogadja a jelent abban a formában, amelyben megadatott neki. De közben mind élesebben figyel minden részletre. Figyel a Mamára, aki időnként itt is szeszélyeskedik, bár alkalmazkodása példamutató; Paulára, aki a közelben él, de akit gyakori jelenlétével nem akar kompromittálni - „fajgyalázó” közeledésével. És figyel környezete minden egyes alakjára, arcukra, mozdulataikra, mindenre, amit majd egyszer felhasználhat. Már csak három hetet kellett erre várni.

Záróakkordként — szólaltassuk meg a harangot kötetünk mindazon szereplőiért, akik a világégésnek e poklából már nem tértek vissza:

Georgiért, a negyvenévesen is szeleburdi öccsért, akit Auschwitzban gázosítottak el; Karinthy Frigyesné Böhm Arankáért, az „ódivatú szerelem” csodás teremtéséért, akinek szintén Auschwitzban vették el az életét;

Barta Sándorért, akit a Gulag valamelyik szibériai lágere nyelt el;

Friss Endréért, aki a kőszegi munkatáborból nem tért vissza;

Gelléri Andor Endréért, akivel Hörschingben, már félig hazatérőben, a flekktífusz végzett;

Pataki Dezsőért, aki egy szőnyegbombázás során pusztult el;

Salamon Ernőért, aki a keleti fronton kiütéses tífuszt kapott, s egy olasz katona lőtte agyon irgalomból;

Sárközi Györgyért, aki éhen halt 1945-ben Nyugat-Magyarországon;

Szabados Sándorért, aki a szovjet törvénysértések áldozata lett;

Szántó Rudolfért, akit büntetőszázaddal a keleti hadszíntérre küldtek;

Szilasi Ferencért, aki Nyugatról hazatérőben esett a tífusz áldozatául s Vajda Jánosért, aki épp 1944. március 15-én hunyt el az osztrák siegsdorfi munkatáborban.

266