Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Levelek 625-859.
Öreg Tibor! Mint regényírót és pszichológust, aki, remélem, úgy ismersz, mint a saját tenyeredet, nem lephet meg határtalan hanyagságom, mely csak megerősíti rólam való egyebekben és, remélem, ebben is megbocsátó ítéletedet. E rövid, de magvas captatio benevolentiae' után áttérek arra a körülményes beszámolóra, amellyel tartozom Neked. Installációm, illetőleg hogy ne éljek vissza az idegen szavakkal, elhelyezkedésem várakozáson felül sikerült, amennyiben az itteniek előre gondoskodtak lakásról a számunkra, amelyet csak el kellett foglalnunk. Szobánk olyan, mint egy romantikus francia színdarab hotelszobadíszlete, félmagasságnyi faburkolat, rózsaszínű tapéták, spanyolfal a mosdó előtt, szalmaszékek, de aranyozott kandalló empire órával, mindez egy igen barátságos külsejű parányi szállodában, két lépésnyire a Jardin des Plantes-tól, közvetlenül a Metro és az autóbusz mellett, a diáknegyed határán, de lélekben meg benne. Az utca, melyre ablakunk nyílik, teljesen kisvárosi. Itt élünk, napközben főzőcskézve és irodalmat csinálva (a szentről szóló könyvet diktálom).2 Az itteni magyarokkal nemigen jövök össze, mert dühöng az emigrációs betegség, a klikkek marakodása. Ezekbe bele akartak vonni megérkezésem után, de minden akciójuk megtört passzivitásomon, és most már lemondtak rólam, nem is számítanak rám. Koestler, akit szerencsére Párizsban találtam (szerencsére, mert most például Londonban tartózkodik), minden összeköttetését felhasználta, hogy érdeklődést keltsen a tőlem tervezett könyv iránt, és ezt el is érte annyira, amennyire. Erre beültem a Bibliothéque Nationale-ba, ahol, meg-megszakítva néha a forráskutatást, napjaim nagy részét töltöm. Pető3 életformát változtatott, most a fülébe verseket húzató s pénzét két kézzel szóró mecénás helyett a szerénység netovábbja, maga a kisigényűség, de ugyanaz a meleg és jólelkű barát természetesen, akinek Pesten mutatkozott. A francia írótársadalommal egyelőre semmi kontaktusom nincs, mert francia beszédgyakorlatom berozsdásodott, s ezért valahogy halogatom a feléjük való közeledést. Szégyenszemre meg kell vallanom, hogy Gide-nél sem jelentkeztem még, mert arról, hogy egyszerűen felhívjam telefonon, lebeszéltek. A napokban azonban feltétlenül írok neki, ha ugyan nem oldódott meg közben a problémád, amiről kérlek, hogy értesíts. Havas* járt tegnap nálam, aki lelkendezve beszélt a regényedről, mint a huszadik század egyik legnagyobb írói teljesítményéről (amiben egyetértek vele), ő mesélte, hogy Forgács5 igen terjedelmes és kimerítő tanulmányt ír éppen a regényedről a Korunk számára. Hogy milyenek az itteni chance-ok, azt nem tudom megállapítani. Egyelőre mindenki megvan, mert a tartalékaiból él. Vannak, akik azt állítják, hogy el tudják helyezni a cikkeiket, én azonban még egyetlen cikket sem olvastam magyar szerző szignatúrájával. Mások alkalmi üzleteket bonyolítanak le, ötleteket adnak el filmeseknek, üzleteket közvetítenek, fényképeznek. A helyzet külsőségeiben emlékeztet a tíz év előtti Berlinre, az élet nagyon élénk, bár a beavatottak szerint a háborútól való félelem itt is bénítja a vállalkozó kedvet. Ezek azonban olyan kereskedelempolitikai finomságok, amiket én magamtól nem vennék észre, csak utána plapperolom, amit másoktól hallok. 184
