Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Levelek 625-859.
A márciusra besűrűsödött rosszkedvnek azonban nem ez volt az elsődleges oka. Mert valljuk be, Szilasi Vilmosék és a rokonság ekkor sem hagyta cserben Déryéket. Nem kellett a betevő falatért különösképpen toporogni. A kiszolgáltatottság és kilátástalanság mögött mélyebb és szélesebb összefüggések álltak. Elsősorban és meghatározóan az antiszemitizmus s annak legújabb stációja, az ún. második zsidótörvény. Ennek tárgyalását a parlament már akkor megkezdte, amikor Déry még a gyűjtőfogházban ült, s megszavazására 1939- május 5-én került sor. Az újabb megszorításokat ezúttal „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” címmel határozták meg. A kisebbik rosszal kezdve: a törvény a köz- tisztviselői pályát maradéktalanul elzárta a zsidó származásúak előtt. Ami ennél húsbavágóbb: az orvosi, mérnöki és ügyvédi kamarákban és egyéb értelmiségi munkák terén a korábbi 20% részarányt leszorította 6%-ra. (Többek között Déry ezért sem kaphatott fordítást, hiszen gyakorlatilag legfeljebb tizenöt keresztény kolléga után, tizenhatodikként számíthatott volna hivatalosan megbízásra.) A törvény a továbbiakban azt is előírta, hogy „zsidó nem lehet időszaki lap felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője vagy bármely névvel megjelölt munkatársa, aki a lap szellemi irányát megszabja”. Ugyanez vonatkozott a kiadókra és lektorátusokra s a színházakra is. (Lásd Gonda László, A zsidóság Magyarországon, 1926-1945, Bp., Századvég Kiadó, 1992, 211-214, 279-292.) Végül meg kell említenünk, hogy a törvénycikk az ipari, kereskedelmi és banktőke „megtisztítását” is szóba hozta, de a kisajátítást ekkor még nem merte felvetni. A feladat azonban napirenden tartatott, s alkalomadtán a hatalom megtalálta a kiskapukat. A kihirdetést követően például az adóhivatal átfogó vizsgálatot kezdeményezett az Est-lapok és az Athenaeum igazgatásában, s minő véletlen! — „többszöri szabálytalan adóbevallásokat” és „szabálytalan kifizetéseket” talált. Oly méretűeket, amelyek maguk után vonták a lapkonszern és a kiadó felszámolását és állami irányítással történő „átszervezését”. (Lásd A Pesti Napló, in Nemzetőr, 1939. okt. 30., 4.) így lett vége Miklós Andor legendás sajtóbirodalmának és az Athenaeum liberális kiadáspolitikájának. Uj emigrálási hullám indult — láthattuk, látni fogjuk Gereblyés László, Németh Andor és Szegő Judit, majd Ignotus Pál és Bajomi Lázár Endre leveleiből, folytatva a sort a bennük említett ismerősökkel. Ne csodáljuk tehát, ha a távozás gondolata Déryt is megérintette. De — emlékezve a húszas évek tapasztalataira — a könnyen felhozható politikai indokok mellett ekkor már reálisan véve számításba a kérdés anyagi vonatkozásait, vagy ha úgy tetszik: az újrakezdés létfeltételeinek nagyfokú bizonytalanságát. Az első tapogatózások közül egyedül az 1934-es bécsi februári munkásfelkelés során megismert és utóbb Londonban letelepedett Georg Kneplerhez írottak, illetve a válaszok maradtak ránk. Érdemleges folytatásuk nem lett. E helyütt elsősorban jelzésértékük miatt érdemelnek helyet. Mint ahogy (hazai vonatkozásban) az akkor már tekintélyes, a Magyar Színházat vezető Bródy Pál megkeresése és nemleges válasza. (Ifjúsága lelkes beszámolóit Budapest szellemi életéről lásd a 155. levéllel kezdődően.) 182
