Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)

Levelek 625-859.

Sztálin, se különösebb reménykeltés a munkások országával. Harminchárom évesen, kiégetten — mint valaha Lear király — elindul kelet felé a sűrű hóviharban.

S Parcen-Nagy Lőrinc is meghozza a maga áldozatát. 1938-ban fél karral tér visz- sza Spanyolországból, ahol a köztársaságiak mellett harcolt a demokráciáért.

Az összkép sötét, mi több, nyomasztó — ha nem ragyogná be mégis Krausz Évi s valamivel korábban Rózsa Péter alakja. Utóbbi abban az említett tömegverekedésben olyasvalamit tesz — egy másodperc századrésze alatt —, ami személyén túlmutatva egyben az író hitének és reményének a jelképévé magasodik. Ha azt mondanánk, hogy a döntő pillanatban „meghálálva” a Lőrinctől kapott emberséget, elébe ugrott, hogy felfogja a gyilkos késszúrást, csak azt írnánk le, ami külsőleg történt. Az igazi történést, ami a lélek mélyén lejátszódott, hogy tudniillik a szavakban és gesztusokban kifejezésre juttatott elutasítás ellenére - tudattalanja parancsának engedelmeskedve — megtette azt, ami szándékában sem volt (életével fizetve meg Lőrinc jó szándékát a társadalmi megosztottság meghaladására) — mindezt Déry csak félszavakkal, félmondatokkal érzékelteti, kiemelve a ki nem mondott vagy ki nem mondható motívumokat.

S ugyanez, a mű lényegét kifejező elhallgatás jut kifejezésre a nagyregény záróképében, a bécsi Westbahnhofon, amikor a lendületbe jövő nemzetközi gyors elragadja Évit élete szerelmétől, a festőművész Abramovicstól. Aki ráadásul „pártidegen” polgár, s akiről csak az „ügynek” alávetett pártfegyelem nyomása alatt válik le, egy láthatatlan, az egyént az eszmének alárendelő erkölcsi kényszer nevében, megfosztva magát érzelmeinek (s tágabban: életének) kiteljesedésétől, boldogságától.

Évi búcsúzó mondatának végét elviszi a szél; mindkettőjük (valamennyiünk) számára befejezetlen marad.

1937—1938 fordulóján írója csak ezt a „fél szó”-t, fél mondatot tudta vele kimondatni — néhány olyan erkölcsi igazság és „látomás” kíséretében, amelyek nemcsak az ő, de a szocializmus/kommunizmus ellégiesült eszményének a „befejezetlenségét” is jelképezték.

A befejezetlen mondat világát zárjuk egy filológiai aprósággal, amely a regény élményanyagának adatgyűjtésével kapcsolatos. A csepeli illetőségű Chalupka István nevét az 536. levél utáni összefoglalásban említettük, mint aki betekintést nyújthatott Dérynék a mozgalomba. Ezt arra alapoztuk, hogy nevezett címe a harmincas—negyvenes évek három naptárnoteszében is előfordul. Feltételezésünket nem kell visszavonnunk, csupán módosítanunk. A levéltári iratok nem Chalupka, hanem Halupa Istvánként (1898—1975) emlegetik, aki 1919-ben részt vett a felvidéki harcokban. A bukás után Eger környékén tett kijelentései miatt bíróság elé állították, és 6 hónapra ítélték; büntetését a Szerb utcai fogdában töltötte le. Szabadulása után cipészként dolgozott, 1924-től tagja volt a „bőrösök” szakszervezetének (de a KMP-nek nem), s ott oktatómunkát végzett. 1938-1940-ben az Ally-, majd a Korona cipőgyárakban sztrájkot szervezett. Utóbb háborúellenes röpiratokat terjesztett. 1944 és 1945 fordulóján Diós127