Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1927–1935 - Déry Archívum I/B. (Budapest, 2007)
276-624
írjon. Ki tudja, meddig élek. Közel van a méregszekrény hozzám, csak jó mélyen kell belenyúlni a zacskóba. Mondja, maga élne, ha egyedül volna a földön? Nekem ilyenféle érzésem van. Fogja meg a kezem; a régi kedvesét — találjon ki valamit, hogy éljek vagy meghaljak. Közli Ungvári, 111-114. E szavak hallgatásra késztetik a sajtó alá rendezőt. Csupán azt teheti, hogy felhívja a figyelmet e kapcsolat egyéb emlékeire, köztük Déry korábbi feljegyzéseire, amelyek őszintén és szókimondóan próbálták időrendbe szedni megismerkedésük és egymásra találásuk kezdetét — 1927 elejétől az év közepéig. Zaklatott szerelem címmel közzétettük a Déry Archívum ötödik kötetében (lásd Halál, 192—234). Tegyük azonban hozzá: mindez inkább csak nyersanyaga az ítélet nincs Ódivatú szerelem című fejezetének, amely a részleteket megrostálva, arányosan s egyben költőileg megformáltan foglalta össze a férfikor meghatározó - gyönyörű, de beteljesületlen — élményét. Ehhez az írói remekléshez sem tudunk érdemben semmit hozzátenni, legfeljebb annyit, ami a történetek prózai hátteréhez tartozik, s ami végső soron kizárta az említett beteljesülést. Kezdjük az anyagiakkal. Aranka mozgalmas és pazarlással járó életviteléhez sok pénzre volt szükség, amit férje meghajszoltan ugyan, de mindenkor előteremtett. Életük tele volt konfliktusokkal, ám a napi súrlódások és tányércsapkodások ellenére kölcsönösen ragaszkodtak egymáshoz, a válást legfeljebb bosszantásul emlegette hol egyikük, hol másikuk. Nem szólva két közös gyerekükről, Gáborról és Ferencről (Gabiről és Ciniről), akiket anyjuk imádott és tigrisként védelmezett. Ezzel szemben Déry lángolása mögött meglehetősen illékony anyagi háttér állt. Együttléteik költségeit kölcsönökből, sebtiben elvégzett fordításokból és a Szilasiéktól kapott szerény apanázsából fedezte. S hiába vált el egy év múltán feleségétől, alkatilag képtelen volt tehetsége napi kiárusítására. Hosszú távon az írást a szerelem fölé helyezte, s nem volt hajlandó lemondani az — akkor még szürrealistának gondolt — nagy mű megalkotásáról, arról az elhatározásáról, amelyet akár pillanatnyi érdekei ellenében is követni kívánt. (Néha persze rákényszerülve kisebb-nagyobb kompromisszumokra.) E látszólag világos és egyértelmű meghatározottságok ellenére azonban az érzelmek nem követték a logikát. Szenvedélyük nem egyszerre hunyt ki, hosszú évekig elhúzódott, hol parázslott, hol lángot vetett, majd ismét hamu alá húzódott, hogy alkalom- adtán megkínozza az érzékenyebbet, aki látványos elvonulásokban keresett védelmet — hol Szilasiéknál, hol Olaszhonban, hol Skandináviában s a német fővárosban; vagy „egész egyszerűen” költészetté, alkotásokká szublimálva a szorongásokat és csalódásokat - s ne torzítsunk: az addig soha nem tapasztalt örömöket is. A húszas évek második fele tele van olyan költeménnyel, amelyek létrejötte Aranka személyéhez fűzhető. A teljesség igénye nélkül emlékeztetünk néhányra, A cici kakas, a Szerelmes 31
