Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1927–1935 - Déry Archívum I/B. (Budapest, 2007)

276-624

D. T. — BABITS MIHÁLYNAK 1933- aug. 20. után 534. Vilitől hallom, hogy beteg. Remélem, hogy nem nagyon, s hogy már nem sok időre. Szívélyes üd­vözlettel Déry OSZK Kt. Fond 111/367 1927. ápr. 29A----->1933. okt. 23. Itt az idő, hogy az utóbb Búcsú címmel megjelenő harmadik novella és a trilógia egé­szének a szerkezetéről is ejtsünk néhány szót. Utóbbival kezdve: világos, hogy nem írható le a hagyományos fabula kifejezéssel. Folyamatosan kibomló cselekménysor he­lyett egy három tételből álló montázzsal állunk szemben: három különböző helyszín­nel és három történettel, amelyeket ugyan egy-két közös szereplő is egybefűz, de a megbonthatatlannak szánt összetartozást egy közös erkölcsi probléma, a másokért és egy igazságosabb jövőért kiálló magatartás adja, pontosabban annak a különböző tör­ténelmi helyzetekhez igazodó változatai. Az ezzel kapcsolatos konfliktushelyzetek novelláról novellára élesednek; az utolsóban a felkomorló terror és üldöztetés árnyékában emberi sorsok egész sora dől el néhány óra leforgása alatt: Anna Schmidt (Annie) lemond a boldogságról, kénytelen lelőni volt udvarlóját, mert a férfi aktív fasiszta lett; Borisznak szembesülnie kell szerelmé­nek, Verának a távozásával, aki nem talál magában erőt a föld alatti munkával járó veszély és magány elviselésére; Erneszt, az ellenállás egyik vezetője emigrálni készül; társa, Hilda nem képes vele menni, a kötelességérzet a hazájában marasztalja, annak ellenére, hogy a jövő kilátástalan. Nem érdektelen idézni a mű befejezését, amely mesterien bontja ki az említett ma­gatartást, s amely egyben magyarázatot ad a novella címére is: „[...] ez a búcsú [ti. Erneszttől] talán még jobban fájt, mint a halottaktól való, mert egy önkéntes elhatározásnak volt a következménye; a saját jószántából távozó hasonlít arra, aki öngyilkosságot követ el, de az, aki itt marad, holott elkísérhetné - s Hilda ezt tette -, valamennyire gyilkosnak érezheti magát. így ült az ajtó, az elkép­zelt sírdomb előtt, leejtett keskeny vállakkal, s homlokán egy dupla sors súlyával, mint egy amphorával, melyet maga emelt fejére s melyet onnan éppoly kevéssé fog levehet­ni, mint kőedényét egy canephoros Athéné templomában. Mennél több boldogságot — önként vállalt kötelességet — tartalmaz az edény, annál jobban fogja nyomni; de ha levennéd fejéről, az egyenes alak, egyensúlyát vesztve, rögtön összeomlana.” Az idézettek némi ízelítőt adnak a Búcsú kifejezésmódjából is, amely már magába olvasztotta Proust világlátását és annak megjelenítési módszerét; számára nem a kül­256

Next

/
Thumbnails
Contents