Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
HUSZÁR KLÁRA: Előhang
Huszár Klára ELŐHANG A kötet szerkesztője megkért, hogy írjak előszó helyett rövid bevezetőt, Devecseri Gáborral eltöltött, több mint három évtizedes közös életünk legjellegzetesebb emlékeiről. Én ezt nem vállalhatom: nem vagyok rá képes. Mert számomra mindaz, amit más emléknek nevezne, folyamatos valóság. Az időt nem érzem folyóvíznek - mint a görögök - amely magával sodor mindent. Számomra az idő összefüggő anyag, amelyben ott lakozik minden és mindenki, aki valaha létezett. Ez az anyag határtalan és áttetsző. Én magam is bármely pillanatban beléphetek és megérinthetem a hozzám közelállókat. Ők bármikor „előhívhatók”, de ez nem szükséges, mert maguktól is megjelennek, váratlanul és folyamatosan. Éppen úgy léteznek, mint amikor az úgynevezett jelen időben voltak jelen: első lakásunk Naphegy utcára néző cseppnyi erkélyén kávét kortyolgatva; írógépet kopogtatva a Béla király útra néző nagy ablak előtt álló íróasztalnál; írótársakkal Szigligeten a társalgóban elmét próbáló társasjátékot játszva; barátokkal a Béla király úti kertben; színházi páholyban vagy hótól latyakos utcán, nagy aktatáskát cipelve; a Gizella telepről Lepencére vezető országúton; számtalanszor és számtalan alakban. Együttélek a múltammal. Ez több, mint emlékezés: öröklét. (Addig érvényes, ameddig élek.) Devecseri Gábor is így gondolta. Versei sokával, életével és halálával bizonyította, hogy „virág, ha egy napig van itt, / egy nap van itt örökké.” Csak néhány kiragadott verssorra hívom fel az olvasók figyelmét, majd végül, pecsétnek egy rövid és teljes költeménnyel üzenem, hogy aki kezébe veszi és olvassa ezt a könyvet, lehet, hogy találkozik Devecseri Gáborral. [...] Mondd ezt velem, s ne érezz bánatot: „Fűi, ergo sum” - voltam, hát vagyok Fűi ergo erő - s mindig leszek - Mi egyszer volt, az sosem elveszett. [...] 5