Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Lágymányosi istenek - SZERB ANTAL: Barátaimhoz. Devecseri Gábor verseskötetéről

Külön vonzerő Devecseri tája. Földrajzilag: a budakörnyéki hegyek és a pest- környéki nagy és nagyszerű víz, a Duna. Városi természet ez és a költők el szokták hanyagolni gyermekkoruk távolibb és autentikusabb földségeiért, - de mégis legtöbbünknek ez a tájunk, ami természettől fogva a miénk és jól érezzük magunkat a versekben, amelyek saját tájunkat ünnepelik. Intellektuális táj és a költő összefüggése a tájjal intellektuális, nem érzelmi: a kiránduló és a nyaraló tája ez, a költő tudja, hogy csak vendég a természetben és nem affektál nagy beleolvadásokat. Előkelő és kissé fölényes kíváncsisággal nézik egymást ő és a fák. Devecseri sosem mond többet, mint ami igaz.

Ez talán a legjobb benne. Ez az okos igazság és precizitás; nagy érzéseket hiába keresünk benne, de milyen megbízható minden, amit a kisebb érzéseken játszik: sosem túloz, sosem vág fel, elegáns, igényes lélek, inkább elhallgatja, mintsem hogy eltúlozza fájdalmait, olyan, mint az angolok.

És van verseiben valami macskaszerű grácia, - talpraesettség, simulékonyság, ami magában álló. Devecseri a legszerencsésebb költő a fiatal lírában. Szerencsén nyelvbeli, költői szerencsét értek: hogy milyen szerencsésen keresik fel őt a szavak, a mondatok és a ritmusok, hogy minden verse külön kis öröm, a thing of Beauty, vagy hogy Devecseri antikus világánál maradjunk, a Fortuna Virilisnek megannyi kis temploma. Vagy hogy saját szavaival mondjuk, minden verse őrzi

a rettegő part közelében, félelmek és szörnyek vizében sétáló boldog szigetet.

(Nyugat, 1940. 299-300. I.)

03

55