Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Lágymányosi istenek - VAJNA JÁNOS: Sorsocska. Randevú az örökléttel

lett olykor elsiklanak). És főleg szerelmeire, szám szerint 23-ra (amelyek közül azonban egyet utólag visszavon); mestereire és barátaira, háború előtti és utá­ni katonáskodására, vendégszerepléseire irodalompolitikában, közéletben, nem mellőzve a széljegyzeteket múltról és jelenről, ünnepiről és köznapiról, mert sosem volt annyira szentenciázó kedvű, hozzászóló hajlandóságú, magát ennyire illetékesnek vélő, mint e kórházi „nincs-időben”. Viszont, ahogy állapota romlott, nem az írás minősége, hanem - szükségszerű­en - maga a teljesítmény: az, hogy ír, még mindig ír, vált az egyedüli mércévé. A töredékesség, az elharapott szó, a témáknak a fonott kosarak vesszejéhez hasonló eltűnése és előtűnése, a folytonos programadás, a följegyzés „csak ma­gam számára” - mindez csonkává rontja a könyvet, utat nyit a kiérleleden vé­lemények, a pillanatnyi szenvedély szülte indulatok előtt, reflektorfénybe állít mellékszereplőket, élete egyes főszereplőit pedig homályban hagyja. De a sze­mélyiséget valahogy mégis különös hűséggel, nagy igazsággal mutatja be. Mert mi töltötte ki ezt az életet? Mi volt benne az igazán fontos, az alkalom rátukmálta közjátékoknál fonto­sabb, tegnap, ma és mindhalálig?- A költészet és a szerelem. A fölizzás ettől a kettőtől, ami az életet hiánytalanul - a halál jelenvalósá­gát is magábafoglalóan - teljessé teszi; az időt megállító pillanat, amelyben át­fut valónkon a lét árama. A randevú az örökléttel. RANDEVÚ AZ ÖRÖKLÉTTEL Elet - határidőre Először kézzel írt; a térdére párnát, a párnára alátétnek kemény födelű köny­vet téve, kiült az ágy szélére. A vizitek, látogatások szüneteiben dolgozott. Azután, amikor már nehezére esett az ülés, magnetofont hoztak neki. Ebben az időben rendszerint már csak a magnóból áttett szöveg javításához ült fel. „De ha érzed a sikerben a kudarcot,/ mért nem próbálod megfordítva is” - kér­di egyik utolsó verse. Ő próbálta. Az új munkamódszerre váltást így jelentette be az ÉS-ben: „Mióta az istenek megnövelték munkakedvemet, annyira rajza­nak gondolataim, hogy csak a hangszalag tudja őket utolérni.” A vég legvége felé, az egyre sűrűbben követelt injekciók utáni kábulatból már mind nehezebben virradt fel. („Annyi morfiumot kap, hogy a fél kórházat 45

Next

/
Thumbnails
Contents