Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Lágymányosi istenek - DEVECSERI GÁBOR: Részletek a kórházi naplóból
S hogy akkor és ott, a Dionüszosz-himnusz fordításakor, látomásom volt (lám, ez is hasonlatossá teszi a munkát a szerelemhez; a szerelmesnek mindig látomása van, rendszerint ebből veszi észre, hogy szerelmes - de erről majd később.) Dionüszosz jelent meg nekem, a himnuszbéli, amint tengerbe futó meredélyen áll - s borszínű tenger híján a szigetcsúcs körül tóvá szélesedő', délutáni Duna borszínű habjai fölött, a messzeségben. Véletlen szerencse folytán - annak jóvoltából, hogy Somlyó Gyuri őrzi egy erről ugyanonnan szóló akkori levelemet - ezt a látomást és mindazt, ami táplálta, a helyszínről tudom közvetíteni. „Drága Gyuri, délelőtt süt a nap, a tűző fényben erősebb a Duna csábítása, semhogy levelet írhatnék. Utolsó száraz tevékenységem az olvasás, ha átforrósodom, úszni kell, s azután totyogni föl a part mentén, vagy ha csendőrtelen a láthatár, följebb az országúton fürdőruhában, vissza a strandra. Egy hete élek itt s csak egy verstöredékem lett nagyobb verstöredék és a Dionüszosz-himnuszból fordítottam tizenöt sort. A fiatal Dionüszosz állt »benyúló meredélyen a meddő - tenger partja fölött: dús fürtjei körbelebegték - szép kékesfeketén és bíbor köntöse omlott - izmos válla fölé«. Tengert még nem láttam, de a Duna mellett fordítok, s a vízen játszódó történet elmondásában segít elragadó síkja. Délutánonként - most is - a strand föltöltött részén ülök, fiatal diófák szomszédságában a Duna folyásával szemben, és nézem a látható csendet: a folyó tükrét, olyan szelíd, mintha állna, de azért vonul, csakhogy minden fontoskodás nélkül, méltóságteljesen nagy passzivitásban is. Megnyugtató kékezüstjéről, mely a szigeti oldalon burjánzó, zöld árnyékától elsötétül, minek írnék? Ez a legszebb Duna-kép Magyarországon. Szentendrének szebb a partja bent, megejtőek a dombjai, de ilyen csodálatos vízi tájat csak itt láthatsz. A kis sziget mögött a szentendrei; éles, vékony ezüst-pengét tart előre a kettőt elválasztó kis folyó-ér. Hátul a nem túl magas hegyek már kékbej átszóan, de még kivehető fákkal adják a keretet, közelebb a dombok a túlparton, az egész táj meghitt, de tág: otthonos és szabad. S mindehhez: a strandépületet ugyanaz a kemény bogyós kúszónövény borítja, amely hat év előtti csatáinkhoz a muníciót adta, ugyanazok a szálfák kerítik a sekélyvizet, amelyek akkor, a Karinthy Gabi versében szereplő kerítéshez erősítve. S ezeknek már csak az édessége tart fogva; a kényelmetlen érzést (»Barátaimhoz« s Hérekleitosz: »ugyanabba a folyóba lépsz s már nem ugyanabba«) megszüntette a helyreállt folytonosság. ” (Devecseri Gábor: A hasfelmetszés előnyei. A múlandóság cáfolatául. Magvető, 1974)
