Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

A boldog költő - CSERNUS MARIANN: Perszeusz tükre

Kihajtott nyakú hófehér ingben ül a kórházi ágyon. Ir. I rja A múlandóság cáfolatául verseit.

Kihajtott nyakú hófehér ingben fekszik a kórházi ágyon. Diktál. Diktálja A múlandóság cáfolatául verseit.

Mindenki tudja, hogy menthetetlen.

Kihajtott nyakú hófehér ingben, már arca sincs, már teste sincs, csak szeme van ... Nézi az estébe hajló kórházi ágyon a virágok bólintó fejét és megszólítja a Flamingó-szekfűt.

A kórteremben csak a kékes fény dereng. Elbúcsúzott a család, a barátok. Az utolsó tükörvillanás. Mindenki arca, akit valaha szeretett, bezúdul ezerszeres nagyításban. Szállnak, keringenek a kórteremben, suhognak, táncolnak. Gyermekek, virágok, lepkék és mókusok, asszonyok, lányok, Athénák, Aphroditék, Pénelopék, Helénék; özönlik a múlt, a jelen, a holnap, kezek és hajfürtök, simogatások és nevetések ... hiszen így könnyű a múlandóságot cáfolni.

Gábor!

Szóltál? Milyen csönd lett. Elhallgatott a világ. Kiváncsi figyelem. Hallgatnak a lepkék és a mókusok. Fakó már a hangod Gábor, de átüti ezt a csöndet. Figyelünk.

„ ... vándor, a sírom mellett ha érzékeny füllel mégy el és hallod a zajt és kérdezed: „Ez mi?” ne ütó'dj meg, ne szaladj el, de figyelj:

„Szép, szép, szép vagy élet!” - ezt fogom ordítozni.”

Köszönöm, Gábor. Veszek egy szál flamingó-szekfűt, akitől Te szép álmokat kértél és elmegyek hozzád, oda, ahol ugyan - tudom -, hogy nem vagy. De bennem, az én Időmben ott szól a hangod. És ez a hang szólni fog az én Időm végezetéig.

(Lyukasára. 1994/7. július)

267