Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
A boldog költő - CSERNUS MARIANN: Perszeusz tükre
Perszeusz fáradságos légi utazás után végre megérkezik Medúszához, hogy Athéna parancsára annak fejét fényes kardjával leszelje, s az istennőnek elvigye a Medúsza-főt. Az asszonyok mindig előre érzik, hogy elérkezett a szakítás, a válás órája. Csak egy kicsit még elodázni, halogatni az elkerülhetetlent! Tudja ezt Medúsza is, hogyne tudná. Ő szólítja meg Perszeuszt: „Perszeusz, mielőtt fejem leveszed, beszélgess még velem egy keveset. Nem illik így bánni egy gyönge nővel. ” Ezután következnek a jól ismert férfiúi álkifogások. A mit-miért-kell, ha-már- kell. A férfiúi fáradság felemlegetése, a kíméletes időhúzás, a kínos feladat előtti finom védekezés, az elhitetés művészi tökélye, hogy neki a nehezebb, aki levágja a fejet, és nem annak, akinek a fejét vágják. Ismerjük évezredek beszer- vült fogásait! De Medúsza kíváncsi és kérdez: „... mért fordítod el a fejedet? Talán nem érdekel az arcom?” A kérdés szíven találta Devecseri-Perszeuszt. Ő, aki kisfényű arcokat is meg tudott sokszorozni, aki az alkonyi lepkében is a bájitalos boszorkányt csodálta, felvillantja lelke tükrét a rút Medúszának: „... Hiszem s el kell hinned neked is, hogy a látónál a vak gyakorta látóbb. ” És: „... Ezért így a jobb, hogy arcod magam is megalkotom e tükörben! Medúsza: Mondják, hogy arcomon agyar vet árnyat. 262
